5 hónap Dél-kelet-ázsiában

 Thaiföld - Laosz - Vietnám - Kambodzsa - Thaiföld 

Sukothai

 fotók: www.flickr.com/photos/phoinasia/

2007. okt. 28. Bangkok, Thaiföld

Hajnali érkezés. Amint kilépünk a repülőtér épületéből, felkészületlenül ér és letaglóz a magas páratartalom.

Szálláson rendkívül pozitív fogadtatás (nevem a táblán) és a valaha látott legnagyobb csótány fogad. A hihetetlenül olcsón lefoglalt szoba még olcsóbb és még nagyobb a valóságban. Zuhany. Hideg víz, melegre esély sincs, nincs olyan csap.

Kis alvás után Bangkok. Magas vasúttal, hajóval, gyalog, tuk-tukkal és busszal. Ebéd karaoke bárban, kesudiós zöldséges rizs, frissen facsart papaja lével. Big Buddha. A TAT-ban (TourismAuthority of Thailand) Amynél leszervezzük az elkövetkező másfél hónap útvonalát, szállásait, utazásait. Hiányzó vízumok intézése folyamatban. Sehol sem találjuk az 551-es buszt. Remeg a kezem a fáradtságtól.

Okt. 29.

Hétfő. A király napja. Mindenki sárga pólóban nyomul. Grand Palace. Vacsora az utcán, aztán tömeges esti tornán veszünk rést egy téren. Hazafelé őrült száguldás egy tuk-tukkal. Elefánt a konstans dugóban.

Okt. 30.

Imádom Bangkokot! Ma szépségszalon, Varezt kozmetikázzák, nekem a talpamat masszírozzák. Kedves lánytól kapok királyos karkötőt. A legenda igaz, minden elképesztően olcsó, pólót veszek 100,-ft-ért, Varezt durván elkapja a gépszíj vásárlás terén.

Okt. 31.

Tovább gyűrűzik a vásárlási láz: hamis zafírt veszünk. Részletek: korai kelés, hogy megnézzünk pár watot és ne rostokoljunk egész nap a dugóban. Segítőkész emberek garmada kalauzol minket, és nekünk nem gyanús a hirtelen támadt tökéletes angol nyelvtudás sem. Egy kedves úr az SNP Exportot javasolja, a délelőtt folyamán még többen támogatják az ötletet, hogy fektessünk be a drágakő bizniszbe. Végül így is teszünk, és tragikus hirtelenséggel vásárolunk egy-egy darab zafír-gyémánt fülbevalót, amit az ékszerbolt postán felad a szüleink címére. Ezután Jasmin, az elegáns üzlet egyik alkalmazottja wattól watig furikáz minket a légkondis kocsijában, mi egész nap sütkérezünk a boldog eufóriában és abban a tudatban, hogy milyen belevaló csajok vagyunk.

Este a net előtt ér minket a sokkot okozó felismerés: hamis köveket vettünk. Holnap Tourist Police. Kimerültség, sokat kivett belőlem a hamis zafír vásárlás, de nem jön az álom.

Nov. 1.

Tourist Police-nál izgalmas telefonos nyomozás, tanúvallomás, mázli, a csomag még a városban van, leszedik a repülőről, a pénzünk 90%-át visszakapjuk. Holnap.

Este szex-show. Sikerül nem ártatlan, turistáknak való, kirakat szex bárba betévednünk, szottyadt, dagadt luvnyák mutatványoznak és próbálják elszedni a pénzünket marcona legényekkel és a madámmal a hátuk mögött, para.

Ebben a városban még éjszaka is dugó van. Sosincs megállás, sosincs csend.

Nov. 2.

Hajóval megyünk a Tourist Police-ba, így nincs dugó. Semmi sem megy simán, kezdünk mindent elölről, mellébeszélés, nagynehezen oda hívnak egy nőt az ékszerboltból, a rendőrök közlik, hogy nekünk kell tárgyalnunk vele, ők nem szólnak bele, beültetik a bűnözőt a saját székükbe, thai nyelven íródott papírokat iratnak alá velünk, de semmilyen hivatalos adatot nem írnak rá, két hét múlva utalják a pénzt. Ez Thaiföld.

Ezután két órán át őrületesen jó thai masszázsban van részünk. Hazafelé a taxis gyönyörű dalt énekel nekünk – a saját szerzeményét – és olyan szép a hangja, hogy kiráz tőle a hideg. Ez is Thaiföld.

Nov. 3.

Hajóval és metróval (a metró állomásokon zene szól) elmegyünk a pályaudvarra, ahol pontban reggel 8-kor mindenki haptákba vágja magát és megszólal a himnusz. Az embertelenségig túlzsúfolt vonattal Ayutthayaba megyünk, ahol tuk-tukkal végigjárunk egy csomó watot és még több Buddhát. Még egy wathoz el szeretnénk menni, de annyira kitikkadunk a tűző napon, hogy ledőlünk a postahivatal elé egy árnyékos padra és azzal a lendülettel kómába is zuhanunk. Élvezzük a csendet és a nyugalmat.

Nov. 4. buszon

Csomagokkal behajózás Amyhez, a TAT-ba. Bangkok annyira paranoiddá tett minket, hogy már Amyben sem bízunk, a Tourist Police-ban sem. Csekkoljuk őket a neten és nem hiába, kiderül, vannak ál TAT-ok is. A miénk igazi, legalábbis annak tűnik egyelőre, én a thaioknak már azt sem hiszem el, amit hazudnak.

Séta a Khao San Roadon, állati jó a nyári- és fürdőruha kínálat, és több helyen hamis papírokat és igazolványokat kínálnak eladásra, referencia a kirakatban. Keresztülvergődünk az amulett piacon, este nagynehezen elindulunk, az egész éjszakát a buszon töltjük.

Nov. 5. Koh Tao, Mae Haad

Hajnalban érkezünk Suratthaniba, majd hosszú várakozás után hajóra szállunk egy rakás ittas angol turista társaságában. Órákon keresztül hajózunk, körülöttünk okádnak az emberek. Egy helyi erő boldog vigyorral az arcán hányózacskókat osztogat az arra rászoruló delikvenseknek. Rettenetesen élvezi a feladatát, és érdeklődve figyeli, kinek lesz rá szüksége.

Koh Phagnanon átszállunk egy másik hajóra, ezt az utat már nagyon élvezem, kényelmes fotelekben ülünk, szó szerit hánykódunk a tengeren, hatalmas hullámok dobálják a hajót, közlekedni képtelenség, ide-oda gurulnak a bőröndök. Ki hány, ki sír, ki imádkozik, mi döbbent arccal, sikongatva nevetünk, vígan vagyunk. Végül Varez is kidobja a taccsot, vele együtt a 40 bathos szendvicsét, majd a 40 bathos csipszét is több részletben.

Végre valahára megérkezünk. Egy bungalóban lakunk a tengertől néhány méterre, egy pálmaerdőben. A pálmák az égig érnek. Meleg víz itt sincs, de van saját fürdőszobánk. Rövid séta után a néhány utcából álló faluban, este már az Indiai-óceán Thai-öblének homokos fövenyén sétálgatunk, miközben lábunkat nyaldossák a hullámok. Naplemente nézés a tengerparti nyugágyakból, üdítő úszás a part menti medencében.

Nov. 6.

Kint ülök a bungalónk teraszán, körülöttünk a dzsungel hangjai, ordítanak a békák.

Zuhogó esőre ébredünk, mikor alábbhagyni látszik, elindulunk a boltba, több se kell neki, akkor zendít rá igazán. Bokáig érő langyos víz hömpölyög az utcákon, mikor visszatérünk, az eső is visszavesz. Kénytelen vagyok beruházni egy esőkabátba, a thaiok kihasználják szorult helyzetem, és nem mennek 150 bath alá. Ennek örömére az eső is eláll, irány a tenger, sznorkerezünk, vacsorára finom leves, majd úszás a medencében.

Nov. 7.

Egész délelőtt zuhog. Nem esik jól, főleg a bangkoki hőguta után. De mókás dolog a monszun, vicces, ahogy a helyiek tangapapucsban, esernyőkkel a kezükben, hármasával-négyesével szállnak fel a motorokra. Keresztrejtvényfejtés és gyümölcszabálás.

Amint kisüt a nap, az esőerdőn át átvágtatunk a sziget keleti oldalára, két kutya kíséretében. Az odavezető út is elképzelhetetlenül szép, de úticélunk, egy kis öböl, maga az éden: homokos föveny, pálmafák, sziklák a vízben, hatalmas hullámok, csak mi ketten és a kutyák. Palackposta. Hazafelé az eső megint rákezdi, finom, meleg.

Este medencében úszás egyedül, szemerkélő esőben és bódító virágillatban. Most terasz, tücskök, békák, kabócák, fölöttem a házi gekkónk.

Nov. 8.

Egész nap esik kicsit, délelőtt méregdrága net. Délután másik tengerpartra mennénk, de rossz a térkép, így csak egy jó kis dzsungel túra lesz belőle. Medence, holnap továbbállunk, tetszik, hogy pont akkor hagyunk el egy szállást, mikor már teljesen leamortizáltuk.

Nov. 9. Koh Phagnan

Reggel hajóval elhagyjuk Koh Taot, és egy óra múlva megérkezünk Koh Phagnanra. Elképesztő a thaiok vonzódása a bürokráciához: Amytől kaptunk egy hajójegy utalványt, amit a szállásunkon egy másikra váltottak negyed óra irogatás után, ezt most beváltjuk a kikötőben két hajójegyre és két matricára. És ez mindenhol így megy. A másik jellemzője a tömegközlekedésnek, hogy mindenkit szétfagyasztanak a légkondival, polárpulcsiban vacogom végig a busz- és hajóutakat, miközben odakint tombol a kánikula.

A szigeten az a kellemetlen meglepetés ér minket, hogy a taxisok kartellbe tömörültek, ráadásul személyenként mérik a fuvardíjat, szabott tarifákkal. Durván beindult a hiénásodás, minden egyre drágább, ahogy dél felé távolodunk Bangkoktól. Jó hír viszont, hogy itt is van 7/eleven, a kedvenc bolthálózatunk. A bungalónk olyan, mint a mesében, a terasz a tengerre néz. Elég sokat levon viszont az értékéből a szomszéd finn csávó, aki direkt mellénk kérette magát, ő chilloutol, minket nem hagy.

A thaiok is értetlenül állnak a novemberi eső ténye előtt, de ma már tényleg csak alig. Délután úszás a tengerben, horizontbámulás, pihi, aztán nagy séta egy tóhoz, és szőnyeghomokos, hosszú tengerpart. Most jólesően elfáradva kint ülök a teraszon és hallgatom a tenger morajlását.

Nov. 10.

Napsütésre és a kék tenger látványára ébredek. Elhatározzuk, hogy motort bérelünk, és azzal járjuk be a szigetet, ugyanis nincs tömegközlekedés, a taxit pedig aranyárban mérik. Varez ül először a volánhoz, miután lelkesen és határozottan végigbólogatta a szállásadó bácsink által közölt technikai tudnivalókat. Elindulunk és alig három méter után az árokban kötünk ki. Én mondom, hogy lassítson, mikor már érzem, hogy nem ura a járműnek, de neki – utólagos bevallása szerint – eszébe sem jut, hogy fékeznie is lehetne, csak a gázt nyomja. Az úton egy másodpercig sem sikerül maradnunk, először szélsebesen felhajtunk egy kisebb domboldalra, majd a másik oldalon egy árokban kötünk ki, pár centiméterre elkerülve egy fát és odébb görgetve egy hatalmas követ. Eléggé összemosódnak a részletek, a motornak letörik a visszapillantó tükre és rongálódik a fényezése, aminek javíttatását meg kell majd térítenünk. Varez összezúzza a lábait, nekem pedig a könyököm nem ússza meg épen a karambolt. Kívülről nézve nagyon viccesnek tűnhetett az eset: motorbérlés nagypofával, motor leamortizálása, majd rögtön utána strandra elsétálás.

Lemondunk a sziget bebarangolásáról, úgy érezzük, egy pár nap nyugalomra, pihenésre van szükségünk, így elsétálunk a tegnapi tengerpartra, ahol egész nap csak süttetjük a hasunkat, egy pálmafa árnyékában, homokvárat építünk.

Korán hazajövünk, hogy a teraszunkról élvezzük a naplementét, de kicsit bárányfelhős az ég, ezt ma nem kapjuk meg, csak ülünk, élvezzük az életet és nyalogatjuk sebeinket.

Nov. 11.

Egész nap ejtőzés a tökéletes tengerparton: fehér homok, kék habok, zöld pálmák, kevés ember. A legmegerőltetőbb tevékenységem, hogy homokkal betemetem Varezt, meg a hosszú séták a parton, ami tele van gyönyörű, hatalmas korallokkal, kagylóhéjakkal és csigaházakkal, keresni sem kell őket.

A helyiek pofátlanul lehúzósak, a külföldieknek mindent a duplájáért adnak, mint a honfitársaiknak, akik még így is mindent készségesen kifizetnek, aztán röhögnek a markukban, hogy milyen jó üzletet kötöttek. Nekünk persze vannak elveink, megmakacsoljuk magunkat, veszünk a 7/elevenben dobozos levest, és letelepszünk az út szélére, hogy megegyük. Ott derül ki, hogy extra csípős, Varez durván belevörösödik, nekem folyamat folyik a taknyom, de vígan küzdünk.

Örülök, hogy belevágtam ebbe az egészbe. Örülök, hogy otthagytam csapot-papot, hogy minden hidat felégettem magam mögött. Előttem az Óperenciás tenger, peremén az üveghegy. A finn meg bekurvázott, és nem engedi ki a csajt a teraszra.

Nov. 12.

Éjjel a fürdőszobában óriás pók, arasznyi vastag, fekete lábak, agy, nagyon fürge. Varez egész éjszaka tartogatja a pisit, csak egy kis pánik. Az ilyen élményekből döbbenek rá néha, hol is vagyok: Dzsungel, durván.

Otthon esik a hó. Ma még a tegnapinál is szebb part. Az odavezető út kemény és izzadtságos, és érthetetlen módon, mintha mindkét irányban folyamatosan csak emelkedne. Gyönyörű helyeken gyalogolunk a tűző napsütésben, a végcél a paradicsom. Pár száz méterre egy kis sziget, ahová át lehet sétálni egy keskeny homokpadon. Eleinte bokáig, majd térdig ér a víz, aztán összecsapnak a hullámok a fejünk felett.

Hazafelé áramszünet, alig jutunk kajához. Ja, és ma volt szerencsém édes sósmogyorót rágcsálgatni.

Zöldségesnél: Csíra néni fia akkurátusan csutakolja a kezeit, mielőtt csírát adna nekünk. Eközben Csíra néni nagy flegmán odasétál, és halálos lassúsággal, végtelenül unott arckifejezéssel beletúr a vödörbe.

Nov. 13., Koh Samui, Bophut

A házibácsi elvisz minket a kikötőbe, ott a szokásos procedúra a jegyekkel, és nem sokra rá ki is kötünk Koh Samuin. Kellemes meglepetésként ér, hogy ez a sziget olcsóbb, mint az előző kettő, a bungalónk pedig tényleg majdnem olyan, mint a prospektusban (van virág a vázában, van váza). Egy hosszú, gyönyörű panorámájú tengerparton vagyunk, de nem a tengerre néz az ablak, viszont van takaró és wc tartály. Körülöttem a fákon mókusok ugrándoznak. Nagyon finomat ebédelünk egy első ránézésre bútorboltban, úszás, bámulása a tengernek.

Külföldieknek szóló magazinban játék, melynek beküldési határideje: minél korábban.

Nov. 14.

Elzarándokolunk a Big Buddhához, itt a szabad ég alatt ücsörög, rövid zápor. Útközben megebédelünk, az étteremben a valaha használt legdizájnosabb, trónszékes vécé. A hosszú gyaloglás után nagy lubickolás és végig Bandi a hegyről. Halálosan fáradt vagyok.

Nov. 15.

Elmegyünk a Namnang vízeséshez hiéna szanghtósokkal, de mi azért helyre tesszük őket amennyire lehet. Elefánt a dzsungelben. Egy helyi manusz csatlakozik és vezet minket úttalan utakon két gyönyörű, hatalmas vízeséshez. Hatalmas élmény, ahogy zuhogó esőben, majd ragyogó napsütésben evickélünk át vízeséseken, liánokba, gyökerekbe, indákba kapaszkodva, csúszva-mászva, esve-kelve. Megfürdünk a vízesés egyik medencéjében, őrületesen jó, ahogy a csontig izzadt testemet felüdíti a jéghideg, édes víz. Vezetőnk óvón figyeli minden mozdulatunkat, így sikerül épségben lejutnunk. Emberünk elfurikáz miket Nathonba, kólát vesz nekünk, és nem fogad el egy fillért sem, megdöbbentő élmény.

Elcaplatunk az Immigration Office-ba, hogy érdeklődjünk a vízumunk meghosszabbítása felől, holnap visszatérünk.

Nov. 16.

El az Immigration Office-ba, ahol sec perc alatt meghosszabbítják a vízumunkat dec. 26-ig, várakozás közben végig szakadunk a röhögéstől és ez senkit nem zavar. Tenger, nagy séta a parton, majd egy óriási medúza látványa idő előtt kiparancsol a vízből. Vacsi a szokott helyen, pad thai, finom.

Nov. 17. Krabi

Hajnali kelés, viszontagságos út után – minek során kézről kézre adogatnak bennünket az emberek – délután érkezés Krabiba, az Andamán tenger partjára. Ahol nagyon kedvesek, viszont ránk akarnak sózni egy doublebed szobát. Párizs óta ezzel minket már nem szívathatnak meg, úgyhogy kiverjük a balhét. Sikerrel, mert még mindig kedvesek, és ma éjszakára adnak egy puccos szobát légkondival, amit nem tudunk beüzemelni, és meleg vízzel, amit nem tudunk beüzemelni, viszont a hűtőt kihasználjuk, amíg lehet. Azonban valószínűleg holnap kilakoltatnak innen.

Kaja, majd tenger, isteni, meleg. A vegetáció páratlan, a rovarok meg annyira furák, mintha róluk mintázták volna a Men in Black szereplőit. Séta, hosszú ücsörgés a parton, soha nem látott giccses naplemente, végtelen part, végtelen horizont, színes csónakok, lubickoló gyerekek, és a vízből valószerűtlenül kimagasló, valószerűtlen formájú sziklaszigetek.

Nov. 18.

Elfoglaljuk a gazdagok nyugágyait, délelőtt relaxa a parton, úszás. Kiebrudalnak a szobánkból, sőt az egész resortból, már a doublebedet is kiadták másnak, a legnagyobb hőségben, a tűző napon, hátizsákostól cihelődhetünk új szállás után nézni, minden jogos jussunkért kőkeményen meg kell harcolnunk egész Thaiföldön, fárasztó. Találunk egy jó, olcsó helyet, némi flört egy jóképű kanadaival, a búcsúzó nap fényénél dobozos yum-yum leves, este fürdés a gazdagok úszómedencéjében.

Nov. 19.

Aranyárban mért miniatűr omlett reggeli után a szokott nyugágyak felé vesszük az irányt. És hogy azokat már ne is kelljen elhagynunk, prédájául másoknak, boltba megyek „kenyérért”, amit megebédelünk a reggeliből ránk maradt lekvárokkal. Egész nap úgy érzem magam, mintha szanatóriumban lennék, folyamatos zene füleimnek a tenger morajlása, és csak bambulok magam elé.

A nap fénypontja megint a lépcsőről való naplemente, illetve a thai tengerészek bénázásának nézése. Ezt megfejeli az sms, Jasminék átutalták a pénzt, ezek szerint nem kamu a több mint két hetet igénybe vevő virtuális pénzmozgás. Természetesen ma is jogosulatlan medence használat.

Nov. 20.

Punnyadás a parton, ahonnan elzavar az eső. Délután internet, vírust kapott a pendrivem, elromlott a fényképezőgépem.

Nov. 21. Koh Lanta, nyugati part

Nagynehezen átjutunk Koh Lantára, rámegy a fél nap, új szállásunk olyan, mint a mese, a szokásos: tengerpart, pálmák, bungalók, olcsó koszt, hippi tanya hangulat. A bungalónk nagyon konkrét: pálmarostból épült, két ágy, azok fölött két moszkitóháló van benne, viszont megdöbbentő módon van melegvíz. Bár a víznyomás, akár a gyenge pisié, és ha zuhanyozol, alábbhagy a világítás. Valamit valamiért.

A part sziklás, szinte lehetetlen megközelíteni a tengert. Naplementenézés most a partmenti függőágyakból, lélegzetelállítóan gyönyörű, az ég narancs- és rózsaszínben pompázik, nem hiszem el, hogy itt vagyok, hogy ilyen létezik.

Nov. 22.

Függőágy, tenger, továbbra sem tudom elhinni, hogy itt vagyok, ez a földi paradicsom. Finom tonhalas szendvics, benne egy egész rántottával, 7/eleven egy köpésre, sokat számítanak az édenben ezek a gyarló földi dolgok. Nem hiszem el, hogy ekkora mázlim van, mások otthon güriznek a hidegben, nekem meg ez jutott.

Megpróbáljuk menteni a képeimet, és egy óra alatt letöltünk egy vírusirtó programot, de végül nem járunk sikerrel. Tökéletesen jellemző a thaiokra, hogy vírusirtó nélkül üzemeltetnek netező helyeket, leszarják. Az esti zuhanyzás közben jó nagy pánik egy majd tíz centis csótány miatt.

Nov. 23.

Kedves hölgy elvisz minket Saladanba, a sziget fővárosába, motoros bringóhintón. Útközben megállunk egy muszlim iskolánál, sofőrünk uzsit visz csemetéjének, a gyerekek az udvaron rosszalkodnak.

Jelentkezünk a holnapi búvártúrára, szarongot vásárolunk, mert a retreaten, ahova készülünk, állítólag, csak abban lehet fürdeni. Nagyon finom padthait eszek egy cölöpökön álló vendéglőben a parton.

Hazafelé fürdés a Long Beachen, hatalmas, finom hullámok, hosszú hazagyaloglás eltévedéssel. Itthon alkoholmentes részegség a függőágyakban.

Nov. 24.

Koh Ha Lagoon és Koh Ha Pai. A hajón szuperellátás: reggelire zsömle, vaj, sajt, majonéz stb., az ebéd is terülj-terülj asztalkám, de már nem bírok enni. Búvártársam Geng, helyi, nagyon jófej, egész nap csak velem foglalkozik, ketten merülünk. Kétszer, először kisebb szigetek körül, aztán víz alatti barlangban, olyan mint a tévében: színes korallok, tarka halak kavalkádja.

Este az Old Townban Loi Kratong Fesztivál, vagyis a Fények Ünnepe, a folyók istenét dicsőítik. Díszes felvonulás, aztán különféle műsorszámok, amikben főleg kisminkelt kislányok illegetik magukat. Az ötévesek rendszeresen lesújtó pillantásokkal mérik végig szakadt ruháinkat. Tűzijáték, szépségkirálynő választás, durván exhibicionista konferanszé, virágdíszek versenye, az egész olyan, mint egy Koltai film vagy egy áltisis klubdélután.

Legemlékezetesebb pillanatok:

-       Soha semmit nem gondolnak át előre, mindig gikszerek vannak, mindenki fontoskodik, részt akar venni az ügy megoldásában, semmi pánik.

-       A színpadon általában senki sem tudja, hogy mit csináljon, főleg annak elhagyása okoz nagy tanácstalanságot.

-       Életem egyik legsiralmasabb látványa, amint egy rakás négyéves kislány esküvői ruhában thai popzenére pattog. Úgy néznek ki, mint a Duracell nyuszik.

-       A szereplők, hogy színpadon vannak, és mindenki őket figyeli, nem fogják fel: rendszeresen nagy gonddal visszatűzködik egymás leesett műhaját.

Nagyon jól szórakozunk. Hazafelé megint motoros bringóhintóval egy kedves muszlim család társaságában, nyolcan ülünk a járgányon, igaz, abból négy gyerek. Nehezen tudom elképzelni, hogy valaha célba érünk így, meggyőződésem, hogy a járművön nincs fék, csak duda.

Nov. 25.

Az éjszaka pisilés közben félálomban döbbent rémülettel tapasztalom, hogy egy hatalmas béka ül tíz centire tőlem, és meredten engem figyel, az esti zuhanyzáskor is meggyűlik vele a bajom.

Punnyadás, úszás, némi séta, énekel a müezzin.

Nov. 26.

Búcsú a tengertől, hiányozni fog. Kiolvasott, két magyar nyelvű könyvünkért adnak egy angolt, hányás kinézetű tésztát ebédelünk a beharangozott sült krumpli helyett. Mr. Ohm, a tulaj, és bandája durván be van tépve, Ohm a teraszunkon fetreng, miközben szervezi a holnapi elutazásunkat.

Nov. 27. Chaiya

Minibusszal Suratthaniba, majd finom ebéd után busszal Chaiyaba, kedves néni a buszon megkínál rántott tápiókával, alma ízű krumpli, oltári finom. Az utolsó négy km-t gyalog tesszük meg a hátizsákokkal, de az út banán és papaja fák mellett kanyarog. Szálláskeresés, találás, séta a városban, kőkeméy dél-kelet-ázsiai hangulat, durván benne vagyunk a sűrűjében.

Döbbenet: a szobában nincs, csak a folyosón van villanykapcsoló.

Nov. 28.

Hőforráshoz megyünk, egy kedves hölgy felvesz minket. A hőforrás annyira forró, hogy csak néhány pillanatig tudok benne maradni, mindenhol csípi a bőröm. Felmászunk egy dombra – az esetleg arra kúszó kígyókat bottal ijesztjük el – Buddha lábnyomához, de nem leljük. Veszünk tegnapi finomságot, valamiért mannak nevezzük.

Felmérjük Wat Suan Mokkhot: nagyon jó hangulat, hatalmas komplexum az őserdőben, óriási fák, tavak, páviánok, és egyszer komótosan elsétál mellettünk egy – szerintem – varánusz. Holnap visszamegyünk, azután kezdődik a tíz nap némaság.

Szeretnénk eljutni a tengerpartra, ami hét km-re van innen, de nem sikerül. Senki sem ért minket. Ettől nagyon lefáradok. Ma is tovább gyarapítom sérüléseim számát. Az elromlott fényképezőgépemről letöltöm a képeket a vírusos pendrivemre.

Holnap bevonulunk. Durva lesz.

Nov. 29. Wat Suan Mokkh

Délelőtt még Chaiya, aztán felkerekedünk és nagyon hamar megérkezünk. Örömteli fogadtatásban van részünk, és kapunk két kulcsot a női hálórészlegbe, a ma éjszakát itt töltjük, ingyen.

A cella nagyon egyszerű, egyetlen „ágy” van benne, ami inkább asztal, kapunk hozzá egy gyékényt és egy moszkitóhálót, áram egyelőre nincs. Délután bóklászunk a komplexumban és ücsörgünk egy kör alakú izében. Holnap hétkor átmegyünk a hermitage-be, ahol a következő tíz napot töltjük. Zuhany, vagyis megfürdök egy slag segítségével, amiből jéghideg víz folyik.

Dec. 11. Buszon

Újra szabadon, útban a káosz, Bangkok felé. Rohadt nehéz volt.

International Dharma Hermitage – Szabályok:

-       Nem szabad kényelmes pózban feküdni, ülni. Erre esély sincs, nincs hol. A szobák egyszemélyesek, az ágy betonból, a párna fából van. Más bútordarab nincs.

-       Nem szabad semmit megölni.

-       Kétszer kapunk egy nap enni, vega koszt.

-       Fiúk és lányok szigorúan elkülönítve.

-       Mindig mindenhová mezítláb megyünk.

-       Zuhanyzó nincs, az udvaron kis kőmedencékből, műanyag tálkákból öntjük magunkra a vizet, szigorúan szarongban.

-       Melltartó, hosszú nadrág, ujjas póló kötelező.

-       Senkit nem szabad megérinteni.

-       Szépítkezni, parfümöt használni nem szabad, tükör nincs.

-       Se szó, se beszéd.

A nulladik napon mindent beteszünk egy széfbe, ami cselekvésre ingerelne: telefon, könyv, útinapló, fényképezőgép stb. Később kiderül, energiám és időm sem lenne ezekre az elfoglaltságokra. Óránk nincs, néha harangszó alapján tájékozódunk az időről.

Ennyi jó pasit egy rakáson életemben nem láttam, de a szigorú Kevin űberelhetetlen. Százhúszan vagyunk, fele fiú, fele lány, nagyon kevesen feladják időközben. A dormitory olyan, mint egy hatalmas, földszintes, gangos ház, középen fák, hat kőmedence a fürdéshez, mosáshoz. Az enyém a 151-es cella, jó messze Varezétól.

Napirend:

• 4.00.: Harangszó – ébresztő. Elbotorkálás a Meditation Hallba, hideg van és sötét.
• 4.30.: Morning Speaking. Egész érdekes, minden reggel közülünk olvassa fel valaki.
• 4.45.: Ülő meditáció. Csengőszóra ér véget, ekkor elbotorkálunk jógázni, külön fiúk, külön lányok.
• 5.15.: Jóga. Harangszóra vissza a Meditation Hallba, épp csak egy pisire elég idő.
• 7.00.: Dhamma talking. A vége felé már nagyon uncsi, ugyanarról beszélnek tíz napon keresztül.
• 7.30.: Ülő meditáció.
• 8.00.: Reggeli. Csak akkor kezdünk el enni, ha mindenki szedett magának és leült és felolvastuk a wise reflectionokat. Mindig röhögőgörcsöt kapok a maláj csávótól, aki az előolvasó, és már nagyon éhes, idegbeteg hangon darálja a szöveget. A reggeli undorító ízű turbolyás rizsleves minden nap, nem bírom megenni, két kis banánnal vagyok kénytelen kihúzni ebédig.
• Szabadidő, ilyenkor végezzük el a munkát, amit a nulladik napon választottunk, mi Varezzal faleveleket söprögetünk egy útról, az utolsó két nap sztrájkolunk, aztán mosás.
• 10.00.: Harang – Dhamma talking.
• 11.00.: Sétáló/álló meditáció.
• 11.45.: Ülő meditáció. Csengőszóra vége, ekkor kezdődik a nap fénypontja.
• 12.30.: Ebéd, mindig nagyon finom, orgazmikus ízélmény egy kókuszos-szezámmagos rizsdesszerttől, végén mosogatás.
• Szabadidő, megyünk a lányok hőforrásához, szigorúan szarongban, vállunkon törölköző. A hőforrás isteni, mintha egy hatalmas kád meleg vízben lebegnék. Utána Varezzal felmegyünk a titkos helyünkre a tetőn, fetrengünk, a fáradtságtól nem bírunk elaludni, jó előre gyomorideg, hogy mikor szólal meg a harang. Aztán mindig a legrosszabb pillanatban teszi, pont mikor már elaludnék.
• 14.30.: Dhamma talking és ülő meditáció. Két thai szerzetes van, egy öreg és egy fiatal, mindkettő ostoba, és csak néhány szót makog angolul, egy thai szerzetesnő, és egy angol pap, aki irdatlan nagy pojáca.
• 15.30.: Sétáló/álló meditáció. Ahogy telnek a napok, egyre kevesebben veszik komolyan, aki meditációs párna segítségével a földön próbál elszenderedni, arra Kevin – a megvilágosodott amerikai – kíméletlenül rászól.
• 16.15.: Harangszó, ülő meditáció.
• 17.00.: Chanting és loving kidness meditáció, ultra primitív tanmesékkel.
• 18.00.: Tea time, vagyis kakaó.
• Szabadidő, fürdés
• 19.30.: Harang, ülő meditáció.
• 20.00.: Csoportos sétáló és álló meditáció, mindenki botladozik, szédeleg a fáradtságtól, libasorban kerülgetünk egy tavat.
• 20.30.: Elvileg ülő meditáció, gyakorlatilag ülve alvás.
• 21.00.: Csengőszó, haza botorkálás.
• 21.30.: Villanyoltás.

Gyors mosakodás után ágyba beszédülés helyett óvatos elhelyezkedés és kőkemény nem mocorgás hajnali 4-ig, amikor belehasít a kongás a sötétbe.

Araknofóbia javulóban, először néma, kétségbeesett küzdelem egy óriáspókkal, este már holtfáradtan elalvás mellette. Éjszakánként rendszeresen karzsibbadásra ébredek, mert álmomban ráfeküdtem, a magasabb komfortfokozat reményében. Annyira hiányoznak az otthoni ízek, hogy folyamatosan kajákról álmodozom, félek, hogy becsavarodok.

Varez egy késői órán holtfáradtan lenyanyázza a szerzetesnőt. Mindenki hangosan szétfingja magát jóga és meditáció közben.

A hatodik nap a mélypont, déllőtt felszínre tör a sok szar, délután végkimerülés, este lógás. Hiányzik a szabadság, sok a regula. Ezután szélsőséges lelkiállapotok. A hetedik nap a tisztulás napja, agyban, gyomorban, esőben.

Nyolcadik este a már amúgy is lazuló fegyelemben közlik, hogy másnap ebéd sem lesz. Erősödő sugdolózás a vadul kitörő pánik jele. Sötétedéskor nincs villany, a tűréshatárunkat próbálgatják. Mi Varezzal annyira felháborodunk, hogy elhatározzuk, ezentúl teszünk a szabályokra, elindulunk a tilosban és az esti meditáció helyett meztelenül fürdünk a hőforrásban. Szeretem magunkban, hogy nem vagyunk eszetlenül fegyelmezettek.

Nagyon hálás vagyok egy ismeretlen srácnak, hogy az utolsó este (tegnap) tíz nap után végre hatalmasat nevettem hangosan. Köszönet a meditációparódiáért, az őszinteségért.

Iszonyú nehéz volt ez a tíz nap, lelkileg, szellemileg, fizikailag, örülök, hogy vége van, a legjobb érzés a világon szabadnak lenni.

Most luxus buszon tartunk Bangkok felé, kényelmes ülés, párna, takaró, kaja, pia. A legjobb üléshuzat, amit valaha láttam, a tévében Bruce Willice thai szinkronnal. A kallertól kihisztizzük a kedvenc, banánlevélbe csomagolt édességünket, a többi utas lankadatlan érdeklődéssel végignézi, ahogy megesszük.

Bangkok

Az utazás flottul megy, bár a buszon megsüketülünk, úgy ordít a tévé.

Bangkok, elszoktam a való világtól, megkérjük a rendőrt, mutassa meg a térképen, hol vagyunk, képtelen rá, nézi percekig, bambán húzogatja rajta az ujjait, aztán semmi.

Khao San Road mellett szálláskeresés és találás, két egyágyas szoba, zuhany. Mindjárt alvás ágyban, párnák közt, addig, ameddig akarok.

Dec. 12.

Négykor nem szól harangJ. Szobában nincs konnektorL. Reggeli – 7/elevenJ. Siam Bank, majd Bangkok Bank, felveszünk egy csomó készpénzt dollárban. TAT, Amy korrektül képben van velünk kapcsolatban, szó nélkül visszaadja a krabii szállás árát. Internet, McDonalds: Fish Mac Menü, kicsit meghalunk, annyira jó, erről fantáziáltunk a tetőn, a böjt napján. Köszönöm Amerika! Hajóval üzletközpontba, ahol túladok a fényképezőgépemen, fáj érte a szívem, de izgulok, hogy legalább addig működjön, amíg leperkálják érte a pénzt. Új gépet veszek, nagyon menő. Köszönöm Japán! Közben banánlevélbe tekert finomság, köszönöm Thaiföld!

Kis pihi után este nyálcsorgatós séta a Khao San Roadon, rögtön az első sarkon nadrágvásárlás, aztán jólviselkedés. Hihetetlen mennyiségű űberfrankó cucc van fillérekért, nehéz visszafognunk magunkat. Félelmetes, mennyire nem idegen Bangkok.

Dec. 13. Kanchanaburi

Korai kelés, minibuszra sokáig várakozás, közben fel-feltünedeznek ismerősök a retreatről, mindenkiről kiderül, hogy kirakatember, tíz napig ájtatatoskodnak, majd kiszabadulva szétbulizzák magukat a Khao San Roadon. Kevin testközelből csalódás.

Kanchanaburiban megnézzük a II. világháborús temetőt, majd átsétálunk a hídon a Kwai folyó felet. Monumentálisra számítottam, de mivel a folyó is keskeny, a híd is rövid. Vonatozunk, lemaradunk valami látnivalóról, és finomat eszünk a bázison, egy állóhajón. Mindenkit itt szállásolnak el, mi – mintha protekciósok lennénk – kapunk egy szuper bungalót, azért a víz itt is egyből a padlóra folyik a mosdókagylóból, és doublebed.

Sai Yok Noi vízesés, semmi a samui vízeséshez képest, ráadásul ellepik a turisták. Körbesétálunk az árusok között, mindenkitől kapunk egy-egy banáncsipszet kóstolóba, a végére egészen jóllakunk. Tyúkokkal fekvés, mert még mindig durván kialvatlanok vagyunk.

Dec. 14.

Erawan Nemzeti Park, megmásszuk az elvileg hét, gyakorlatilag több lépcsős, több mint egy km hosszan elnyúló vízesést. Nagyon jó! Az egyik ötödik lépcsőnél megfürdünk, nagyon hideg. Félfogunkra sem elég ebéd után mindenáron el akarnak térni a programtól, de mi kötjük az ebet a karóhoz, hogy barlangba akarunk menni. Végül a főnök csávó rámutat a barlang felé vezető útra és a kezünkbe nyom egy százast, ami a barlangi vezető jussa lesz. Kis barlangtól ámokfutás nagy barlangig zord hangulatú erdőben, a fák nyikorognak és kattognak. A barlang bejáratánál Varez megfutamodik, nagyon szűk, nagyon sötét. Én bemegyek, előttem a srác mutatja az utat, de folyamatosan leárnyékolja a lámpát, nem látok semmit. Így megyünk egyre mélyebben befelé a hegy gyomrába, korhadt lépcsőfokokon lépdelve, szakadékok fölött egyensúlyozva. Elérkezünk egy tágas részre, tényleg szép. Örülök, hogy élve kijutok.

Dec.15. Damnoen Saduak

Hell Fire Pass Múzeum a Burma-Thaiföld vasútvonalról, amit a II.VH. alatt építtettek a japánok hadifoglyokkal. Durva. Jót sétálunk a nyomvonalon, nagyon jó hangulatú bambusz erdő, de a lehullott levelek miatt otthoni, őszi erdő hangulata van.

Bambusztutajozás, majd elefántogolás, nagyon inog. Szegény állatok nagyon rossz bőrben vannak.

Visszafelé kitesznek minket Nakhom Pathomban, ahonnan elvergődünk ide, jó kis hotelt találunk, netezünk és mindjárt alszunk.

Dec. 16. buszra várva

Nem hagyjuk, hogy rábeszéljenek a béna, turistalehúzós úszópiac látogatásra, hanem inkább jó korán felkelünk és elindulunk magunk. Nagyon hangulatos, színes forgatag. Eleinte sétálgatunk a parton, majd csónakba szállunk, amit előtte jócskán lealkudunk. Megvásároljuk a reggelit és az úti elemózsiát: banánlevélbe csomagolt cucc, bundás banán és ananász. Mire a turistahordák megjönnek, mi már be is jártuk az egészet. Varez kishíján belecsúszik a folyóba, elég vicces. A thaiok mindenre mosolyogva bólogatnak, pedig fogalmuk sincs, mit kérdezünk tőlük.

Irány Bangkok busszal, Varez az utolsó néhány km-en már nem bírja tartani magát, telehúgyoz egy nejlonzacskót a csomagtérben, elég vicces. Érkezés a déli buszpályaudvarra, elcaplatás Amyhez (most látjuk őt utoljára) a vízumokért, szépek, a laosziban csak a keresztnevünk szerepel.

Lenyűgöző szintű a világmárkák hamisításának tökélyre vitele, és az, hogy Bangkokban tényleg mindent megvehetsz. A thaiok rettentő hiúak, nők, férfiak szégyentelenül nézegetik magukat tükrökben nyilvános helyeken, az ősz hajszálaikat pedig egyszerűen kitépdesik vagy kitépetik. Az is jellemző, ahogy a buszokon a kallerek fontoskodva utasítgatnak minket, hova álljunk vagy üljünk, majd útközben a busz telítettség változásának megfelelően még ide-oda pakolásznak minket.

Átvergődés a városon az északi buszpályaudvarra, jegyvásárlás Sukothaiba. Legalább hatvan városba mennek innen buszok, és mindegyiknek van saját pénztára. Még több mint négy órát kell várnunk a busz indulásáig, Varez pizzás kekszet vesz, kibontja, nagyon izgul, megkóstoljuk, nem bírták ki, hogy ne tegyenek bele cukrot… Pontban hat órakor megszólal a himnusz, mindenki feláll, aki sétált, megáll, a tévében a thai zászlót mutatják.

Nagyon fura: Bangkokban ülök egy buszpályaudvaron, három óra múlva indul a buszunk, hét órával később megérkezünk egy idegen városba, idegen földrészen vagyunk, de félelmetes, hogy mennyire megszokott lett ez az egész.

Dec. 17. Sukothai

Hajnali ötkor érkezünk, tuk-tukkal guest houseba (mi és a csomagjaink elől, a pasi tol minket), ahol a sofőrünk felébreszti a házigazdát. Zuhany meleg vízben, kis alvás. Nagy itt az olcsóság, rántottás szendvics és banánturmix után pick-uppal a Sukothai Történelmi Parkba (bár felhergelnek azzal, hogy együttes erővel minden külföldit átvernek). Nagyon jó, hatalmas területen elszórva egy csomó rom, sok Buddha. Rettenetesen tűz a nap, de nagyon jól érzem magam, békés hangulat, alig valaki rajtunk kívül, sokkal szebb, mint Ayutthaya. Nagyokat sétálunk, de Buddha lábnyomát itt sem leljük, avaron járás.

Délután itthon nagy zabálás, mozdulni sem bírunk. Erőt veszünk magunkon, és sétálni megyünk, de nem bírjuk, hintába ülünk egy játszótéren és figyeljük az ifjúságot, később megjelenik egy elefánt is. Az esti tornára összeszedjük magunkat, de ez haladó csoport, nem bírjuk követni a koreográfiát. Azért némileg erőre kapunk tőle, séta, ez egy nagyon jó kis város. Tűkajtatás, az eladó nem érti, mit szeretnénk, megvan a cérna, a gomb, a gombostű, nem esik le neki, mi a hiányzó láncszem.

Az elefánt kísér haza. Ja, amúgy valószínűleg hétfő, mert majdnem mindenki sárga pólóban.

Dec. 18. Chiang Mai

Reggelire sült banán házi joghurttal, imádom az életünket, boldogan indulunk útnak. Vendéglátónk kivisz minket a buszpályaudvarra, imádom a tuk-tukos száguldást.

A buszon életem legdurvább majdnem behugyozós élménye, ráadásul szomjas is vagyok.

Megérkezés, olcsó szálláskajtatás, végül találás, emeletes ágy, ablaktalan, büdös szoba. Nagy séta, ez is nagyon jó város, de ma fárasztóan tarka. Szeretek így élni, csak nagyon fáradt vagyok, fárasztó mindig észen lenni.

Dec. 19.

Egész nap Chiang Mai utcáit rójuk, nagyon tetszik ez a város, wat wat hátán. Az egyik legszebb előtti kis kertben színes szobor formájában felvonultattak egy állatkertre való állatseregletet, ezt megfejelték Donald Kacsával, aki Buddha mellett pad thait eszik. A látványt azóta is képtelen vagyok feldolgozni.

Lecsekkoljuk és befizetjük a pár nap múlva esedékes bél- és arctisztító kúránkat. Egyre fantasztikusabb ízű és színű cuccokat pakolnak a banánlevélbe, a gömb alakú man még finomabb, mint a hosszúkás.

Utolsó erőnkkel benézünk a night marketbe, a szívem szakad meg a sok gyönyörű portéka látványától, ráadásul az árusok fillérekig alkudják saját magukat, szégyenszemre elmenekülünk.

Dec. 20.

Doi Inthanon Nemzeti Park a Lonely Planet hamis útmutatásai alapján. A napot a piacon kezdjük, ahol összevásárolok többféle banánleveles-rizses finomságot. Ezután egyik csapás éri a másikat. Pont ötvenszer annyiért vinnének el minket a célállomásra, mint amennyit a Lonely ír. Nagynehezen sikerül kialkudnunk egy elég korrekt árat és egy átszállással eljutnunk a nemzeti parkba. Annak kapujában ér a következő mellbevágó információ: a belépőjegy duplája a Lonely által írottnak. Betelik a pohár, de megadjuk magunkat a sorsunknak, a pénztárhoz járulunk (a thaioknak nyíltan a tizedébe kerül a jegy).

Egy csapásra jóra fordul minden, búvárigazolványom felmutatására mindketten ötven százalékos diákjegyet kapunk, majd stoppolunk és teljesen ingyen végigfurikáztatjuk magunkat a parkon oda-vissza, megállókkal tarkítva az utat, ülünk néhány autó platóján. Amúgy nem értem, milyen nemzeti park az, ahova autók is bemehetnek? Thai.

A két hülyegyerek persze a Himalája lábához, Thaiföld legmagasabb pontjára, 2600m magasra strandfelszerelésben megy, így egy kicsit fáznak, de csak a legtetején. Nagyon élvezzük, hogy ott vagyunk, ahonnan az Everest expedíciók indulnak, nem hagyja el olyan mondat a szánkat, amiben ne szerepelne ez a szó.

„Nyitott autón utazunk, mikor megkérdezed: hány nap még a nyár és meddig tarthat ez? Nem tudom, bébi, dőlj hátra, élvezd!”

Dec. 22.

Tegnap reggel indultunk két napos dzsungel-túránkra, a vezetőnkkel, Kay-jel együtt összesen hárman voltunk. Mióta Thaiföldön vagyunk, mindig ekkora mázlink van, a legszebb helyeken egyedül vagyunk. A tegnapi táv 27 km, 700m-es szintemelkedéssel, amit hat óra alatt teszünk meg. Kay gyilkos tempót diktál, majd panaszkodik, hogy fáradt. Gyönyörű, buja őserdőben gyalogolunk, folyamatosan szakadék szélén. Egy vízesés is keresztezi utunkat, aminek jéghideg vizében felfrissítjük magunkat. Miután megtörölközünk és felöltözünk, Varez újra beleesik.

Útközben három hegyi törzset meglátogatunk, a harmadiknál töltjük az éjszakát. Mikor zuhanyoznánk, nem sikerül vizet fakasztanunk, és ahelyett, hogy szólnánk valakinek, megfürdünk a wc öblítővízben. Majdnem telihold van, csillagos ég, olyan világos, hogy látjuk körülöttünk a hegytető és gerinc körvonalait. Néhány másik turista társaságában, egy bambusz viskóban szállásolnak el minket, nem bánom meg, hogy elhoztam a hálózsákomat is, ez életem legjobb alvása. A többiek csodálkoznak is, de mi már a vacsora után kidőlünk, a későbbiekben hiába trappol be mellénk még egy tucat ember, hiába égnek a lámpák, háborítatlanul alszunk tovább.

A panoráma reggel is leírhatatlanul gyönyörű, a világ tetején vagyunk. A mai táv csak 10km, de keményebb, mint tegnap. Egy barlangba Kay egyedül küld be minket, majd miután kijövünk, említi meg, hogy volt nála elemlámpa. Egy újabb törzs is utunkba esik. Délután két francia öregasszony beijed a rafftingolástól, így ajándék programként csónakba szállunk helyettük. Őrület jó! Zubogunk lefelé a sziklák mellett a jéghideg folyóban, egy német házaspár társaságában, becsap a víz, vezényszavakra evezünk. Mi nem disztingválunk, ordítozunk, énekelünk magyarul, többször vízicsatába keveredünk a másik csónakkal, csobbanunk is. Amikor nyugodtak a terepviszonyok, és csak csendben evezünk, megdöbbent, mennyire gyönyörű a táj körülöttünk, csicseregnek a madarak, mintha rajzfilmben lennénk.

Hazajövünk, zuhany, a sarkamról a fekete koszt már csak smirglivel lehetne lekaparni, mosás, az öblítővíz sötétbarna. Elképesztő, hogy egy idegen kontinensen azt érzem, hazajöttem, ebbe a kis ablaktalan, büdös szobába. Szeretek itt.

Az egyik legemlékezetesebb élmény, amint útban a raffting túra felé, december 22-én, egy szál bikiniben állok egy terepjáró platóján, a hajam lobog a szélben, szemben elefántok cammognak el. A karom és a lábam tele csípéssel, karcolással.

Dec. 23.

Reggeliznünk nem szabad, fehér Rover jön értünk és elfurikáz minket a szépség-egészség szalonba. Colon-hidroterápiával, vagyis vastagbél-mosással kezdünk, vicces, mint egy számítógépes játék szarógépben ülve. Utána arcfiatalító kezelés. Most mindketten nagyon egészségesek és nagyon szépek vagyunk. A sofőrünk haza is hoz, most diétán és wc-n vagyunk.

Holnap elhagyjuk Thaiföldet.

Dec. 24. Huay Xai, Laosz

A tegnapi béldetox eredményeképpen reggel mindketten fosásra ébredünk, ami végigkíséri az egész napunkat. Buszpályaudvar, himnusz, majd hat órás buszút Chiang Khongba. A buszon szerencsére van wc, de annak használata a folyamatosan kanyargó szerpentineken csak erős idegzetűeknek ajánlott. Hab a tortán a vaníliás lekvár ízű szőnyeggel töltött szendvics elfogyasztása.

Chiang Khongban sec perc alatt a határnál vagyunk és sec perc alatt átjutunk rajta. Életem egyik legjobb pillanata a határátkelés, és azóta is folyamatosan tart az eufória. Ladikkal átkelés a Mekongon, kiszálláskor bokáig belelábalás. A határ mögött rögtön a település és a mi guest house-unk. Hajójegyet veszünk, nagyon tetszik a hely, mindenki biciklizik, van bagett, nem édes, széteszem magam. Bemegyünk egy watba, az ízléstelenség már a burmait súrolja: Buddha feje körül neon villogás. Nagyon jó a hangulat, szerzetesek jönnek-mennek a wat körül, a köznép szőnyegen ülve vacsorázik, engem is megkínálnak, mind vígan vagyunk.

Már megint hihetetlen, hogy ez az életünk, szenteste egy wat lépcsőjén üldögélve, szemben a Mekong, megy le a nap, zene szól. Holnap hajóra szállunk.

Dec. 25. Pak Beng

Pont szemben van a wat, reggel kántálásra ébredek, előtte harangoznak, nem négykor, de belémhasít rendesen. Felszállunk a Luang Prabangba tartó hajóra, a főnök úrtól mandarint kapunk. Miután dugig megtömik emberekkel a fapados lélekvesztőt, nagynehezen elindulunk. Nem kényelmes a mai hét órás etap, de jókat nézelődök útközben. Egy leszbikus pár egyik tagja rámkacsint, visszamosolygok, ez is megvan. Aztán persze megcsal, minden valamire való lányra bazsalyog.

A megérkezés rendkívül kalandos, koromsötétben botorkálunk ki a járműből, a Mekongba csúszó meredek löszfal oldalán álldogálunk jó sokáig, amíg előkerülnek a hátizsákok. Közben helyi szobatulajdonosok lökdösik a népet ezerrel, hogy kuncsaftot toborozzanak. Mi Pant választjuk (és ezután az összes házkörüli kisegítő-személyzetet így nevezzük). Ez eddigi utunk rekord olcsóságú szállása: 50 bath/fő, viszont itt árulják eddigi utunk rekord drágaságú ásványvizét: 40 bath/1,5 l. A helyi pénzben, kipben még képtelenek vagyunk számolni, és félek, ez így is marad, de egyelőre még elfogadnak bathot is.

Most kicsit tanácstalanok vagyunk, mert Pan eltűnt, a villanyt nem tudjuk lekapcsolni, mert azt majd központilag fogják (!), egyéb áramforrásunk viszont nem működik (Pan, szedd le a szőrt a lábunkról!)

Pan anyukája megoldja az áramproblémát. Basszus, nem mi vagyunk az urai a villanynak!

Dec. 26. Luang Prabang

Gyönyörű látványra ébredünk, a köd ráereszkedik a lusta folyóra. Feltankolunk egy csomó kajával és irány a hajó és a mai kilenc órás táv. Beszálláskor az előttünk haladó csávó alól kicsúszik a palló, hálás vagyok, hogy nem alólam. Cúg.

Megérkezés, szállástalálás, a kiscsaj vagy bolond, vagy folyamat be van tépve, de nekünk tetszik így, olyan, mint mi, mindenen röhög. Kis séta és már megint végkimerülés, beszélni is alig bírunk, a sok élmény megviseli az idegeket. Ebben az állapotban nagymosás egy őrült tusfejjel, a centrifugálás még tovább amortizál. Minden büdös, a takaró is, de az élet szép. Ja, és az ablak a Mekongra néz.

Isten ács.

Dec. 27.

Soha sehol nem éreztem magam annyira jól, mint itt és most. Reggeli: hagymás-paradicsomos rántotta, meleg vajas bagettel, gyönyör. Nagy séta, rengeteg wat, sok kedves ember, csomó fa, minden zöld, a házak színesek, rajtuk zsalugáter. Sokan szóba elegyednek velünk, köztük fiatal diákok, akik az egyetemi évek alatt szerzetes ruhát öltenek, és kedves lányok, akik beavatnak a Buddha szobor felemelő bajnokság rejtelmeibe. Utunkba esik egy iskola is, titokba lefényképezném a nebulókat, de csakhamar körülzsong az összes, nagyon aranyosak, és elég hamar szótfogadnak a tanító néninek, mikor az megelégeli a vircsaftot.

Finomat ebédelünk Luisnél a Mekong parton, és megkóstoljuk a dragon fruitot, ízlik. Pénzváltás, milliomos vagyok. A klíma tökéletes, nincs hőség. Felmászunk a Puszi-hegyre, én a több mint 200 lépcsőfokot duplán járom meg a szarógép áldásos hatásának köszönhetően, és végre megtaláljuk Buddha lábnyomát, jó nagy lábon élt.

Este összefutunk Yinnel, az egyik szerzetes tanonccal, aki beinvitál a kolostor udvarába és bemutatja a barátját, Eot. Kicsit beszélgetünk velük, majd masszázsra megyünk. Ez a hely is nagyon autentikusan és hangulatosan van berendezve, isteni az illat és gyönyörű zene szól, Lao Mystic masszázsban van részünk, transzba esek. Tejfölöstúró ízű házijoghurt.

Dec. 28.

Reggel ránkpattan a csillagsapkás osztrák srác a hajóról, Jürgen, de mi elszalasztjuk, mert csak a vajas-sajtos bagetten jár az eszünk. Rossz vége lesz. Francia és kanadai turistákkal karöltve fogadunk egy pick-upot és elmegyünk a Tat Kuang Si vízeséshez. Szép, magas, sokat mászunk a tetejéig, majd a másik oldalán lecaplatunk.

Most indulunk az osztrákkal kobrapálinkázni.

A pálinka jó volt.

Dec. 29.

A Pak Ou barlanghoz készülünk, hogy olcsóbb legyen a pick-up, összeszedünk egy kedves thai párt, Diát és a fiúját, akik még bővítik a programtervet. Egy wattal kezdjük a napot, ahova nekem valamiért nem kell belépőt fizetnem. A barlanghoz átkelünk a Mekongon egy csónakkal, hangulatos, tele kis Buddha szobrokkal. A túrát a Whisky Village-ban zárjuk, ahol megkóstoljuk a barna és a fehér rizsbort, egyik sem lesz a kedvencem. Még mindig nagyon aránytalanok az árak, a barlangnál 5000 kipért pisilünk, ennyibe kerül másfél liter víz, egy kis kókuszos csiga, fél ananász (100 ft), 8000 kipért pedig bőségesen megebédelek (bár ez extra olcsónak számít): hatalmas adag zöldséges, tojásos, tofus rizs.

Sziesztázunk kicsit a Nemzeti Múzeum nagyon kellemes kertjében, elképzelhetetlenül gyönyörűek a délutáni fények. Döbbenet, hogy a laók milyen ízlésesen és stílusosan rendezik be az üzlethelyiségeiket, főleg a thai ízlésvilág után hat furcsán és egyben megnyugtatóan. Bárcsak sose kéne elhagynunk meseországot.

Az este a legaljára süllyedünk: végigcaplatjuk oda-vissza a night marketet, letámadjuk Isabellet és így sem jutunk kókuszos sült rizshez.

Dec. 30. Vang Vieng

Hajnalban kelünk, hogy megetessük a szerzeteseket, házigazdánktól kapunk főtt rizst, halls gyógycukrot, szép tálakat és díszes kendőket. Kiülünk portékáinkkal a főútra, a szerzetesek késnek, mi fázunk, a nagy zacskó rizzsel melengetjük a kezünket. Hirtelen felbukkannak, nagyon sokan vannak, rohamtempóban haladnak végig a soron. Iszonyú stresszes az adogatás, ragad a rizs a kezünkre, után kell tölteni a tálat. Kapkodva dobálnánk a rizst, ha nem ragadna, elfogynak a szerzetesek, és még marad egy csomó. Épp szusszannánk, amikor visszafordulnak, alig ocsúdunk, szórunk nekik mindent, fél perc és már csak a romok maradnak.

Reggel hét óra van, fekszünk az ágyon, próbáljuk kipihenni ezt az élményt is.

Buszra szállunk és irány Vang Vieng. A busz nagyon mocskos és lerobbant, gyök kettővel haladunk, a leghátsó ülésen rugózunk, előttünk pszichopata. Japánokkal fogadásokat kötök a nemzetiségünkre és a korunkra, nyerek 3500 kipet. Álomszép tájakon járunk, a világ tetején, teljesen érintetlen természet, csak néhány, pár bambusz házból álló falut érintünk. A sofőr nagyon rendes, gyakran megállunk pisilni, ilyenkor irány ki merre lát, a legtöbben nem is jutnak túl messzire, nők-férfiak a busz mellet brunyálnak.

Ma éjszaka egy három ágyas szobán osztozunk Nickkel, akit a buszon ismertünk meg, és akinek állat jó a felső teste. Több se kell nekünk, rögtön összecuccolunk vele.

Este hármasban besétálunk a citybe, és egy isten háta mögötti laoszi kisváros főutcáján megpillantok három magyar rendszámú Trabantot! Magyar srácok nincsenek a nyolc fős csapatban, melynek tagjai Németországból tartanak Kambodzsába (www.trabanttrek.org).

Dec. 31.

Apad a vaskos pénzköteg. Nick, az ausztrál srác ágyba hozza a reggelit: gyümölcssalátát és friss, meleg gofri szerű finomságot, aztán meztelen felsőtesttel gitározik nekünk. Összeszedünk még egy srácot, a finn Matet, és együtt bérelünk két motort. Olyan elképesztően gyönyörű helyeken járunk, amilyeneket még filmekben sem láttam: hatalmas, vad, sziklás, zöld hegyek, előttük rizsföldek, bambuszkalapos emberek művelik őket, szemben gyerekek bicikliznek, vízibivalyok, pálmák… Már megint rám tör a nem hiszem el, hogy itt vagyok, hogy ezt csinálom érzés, álmomban nem látott tájak mellett robogok el egy finn srác háta mögött ülve az év utolsó napján, végtelen szabadság érzése.

A motoron az átlagéletkor 25 év. Első állomásunk a Thamnan barlang. Komoly, hosszú barlangtúra két vezetővel, fejlámpával, kúszunk-mászunk, esünk-kelünk, egy idő után úszva folytatjuk utunkat a barlangi tóban, tovább gyarapítom sebeimet. Másik barlangban tubingolunk, vagyis teherautó-gumibelsőkben ülve közlekedünk a labirintusszerű barlangi tóban, először kötelekbe kapaszkodva, majd evezve. Ismerősökkel találkozunk a hajóról és Luang Prabangból. A többiek visszafordulnak, mi négyen tovább megyünk, a lámpám bedöglik, alig látok valamit, eltévedünk, a víz jéghideg, lilára fagyok. A srácok élvezik a kalandot, mi Varezzal azt gondoljuk, mind itt fogunk meghalni. Nagy sokára élve kijutunk, többet nem kezdek suhancokkal. A túrát egy lagúnával fejezzük be, gyönyörű, de ekkor már nagyon fázok.

Kettesben Varezzal indiait vacsizunk, nagyon finom. Egy kompjúterguru helyi srác megmenti a fényképeimet a pendriveról. Sokat járkálunk, mert nincs meg a szobakulcs, vagyis csak annyira részegek a recepción, hogy nem találják. Mikor legközelebb elmegyünk a pendrive szerviz előtt, az egész bagázs az utcán ül, hívnak, hogy csatlakozzunk, sörözünk és kagylózunk velük kicsit, de a társaság hölgytagjai annyira nem örülnek nekünk, hogy hamar odébbállunk. Irány a sziget és az újévi parti. Eleinte jót bulizok, sok ismerőssel találkozunk, vannak jóarcok. Varez nagynehezen végre rápattan az amerikai Alonsora, és szép, romantikában és szexben gazdag újévet kezd. Én kicsit elfáradok, mindentől, az egész évtől, leülök a Nam Khan folyó partjára, és próbálom feldolgozni az elmúlt egy évet. Hajnalban lassan hazasétálok, jól érzem magam.

2008. jan. 1. Vientiane

Reggel először kényelmes készülődés, majd idő híján nem pánikba esés az új információtól: öt perc múlva indul a busz. Eszeveszett rohangászás össze-vissza, hogy addig mindenünk meglegyen, remekül uralom a krízishelyzetet, végül Nick is eléri a minibuszt és kajánk is van.

Koradélután érkezés Vientiane-ba, egyből szállástalálás 5000 kip/szobáért, örvendezés a régen tapasztalt luxusnak: olcsóért nem büdös szoba, saját fürdőszoba, melegvíz, a vizet elvezetik, nem ömlik a lábra, és csak magunk vagyunk, lehet bugyiban flangálni és szabadon fingani.

Hosszú csatangolás a városban, a gömbrizs és a pálcás rizs nem friss, fáradtak vagyunk, korán lefekszünk.

Párbeszéd:

-       Érdekel a téma?

-       Igen, szeretném, ha még fejtegetnéd, hogy rohadnak a katolikus hullák a laoszi utakon.

Rádöbbenek, hogy rendesen leadtuk az igényszintünket, tökre örülünk a szobának, pedig jobban megnézve ótvar redvás itt minden. Már nem is emlékszem, milyen érzés ráülni egy wc-re. Nincs honvágyam.

Jan. 2.

Jürgen a városban van.

Korai kelés, finom reggeli, piac. Imádom a piacot, imádom ezt a várost, imádom Laoszt. Sokáig bolyongunk a piacon, minden butaságot megnézünk, megfogdosunk. Megnézzük a diadalívet és két watot. Reggel még hideg, napközben forróság.

28 éves lettem, szuper szülinapi ebéd egy indiai étterem teraszán, gyertyákkal a nanban, imádom a sós lasszit. Végre találunk rizses finomságot áruló nénit, nem sok időt hagy a választásra, de mi jól döntünk. Este a Mekong parton kókusz shake, végig az a cd szól, amit a szarógépben ülve is hallgattunk.

Jan. 3.

Kicsit jobban alvás, mint tegnap, elköltözött a szomszédból a horkolós, akit a falon és füldugón keresztül is lehetett hallani. Délelőtt csavargás a városban, most is lenyűgöz, kelet-ázsiai és francia egyveleg. Varez visszamegy Vang Viengbe Alonsohoz, én maradok, olaj- és talpmasszázsra. Nem olyan pucc hely, mint az eddigiek, a körítésre és a hangulatteremtésre csak egészen kis figyelmet fordítottak, de a masszázs felülmúlhatatlan. Végre találok olyan banánleveles finomságot, amilyet a retreaten loptunk a böjt napján. Net, haza, hideg a szoba.

„Tuk-tuk, Miss?”

Varez sajnos beégett.

Jan. 4.

Valami gond lehet a feng shuival, már megint nem tudok aludni, bár belejátszik az is, hogy valami tuskó banda egész éjjel ordítozik és csapkodja az ajtókat. Délelőtt egyedül, jólesik, sétálok, kimegyek Varez elé a pick-uphoz, indiait ebédelünk. Caplatunk, bár nagyon fáradtak vagyunk, de kajtatjuk a banánleveles nénit, hiába, elkeseredünk. Belebotlunk egy szerzetesavatásba az egyik watban, azokat kántálják, amiket mi is tanultunk a retreaten.

Kicsi pihi, majd elindulunk, hogy megcsodáljuk a kivilágított diadalívet és a zenélő szökőkutat, ami a Lonely szerint nagyon élvezetes. A valóság: kivilágítás módjával, zene van, szökőkút nem szökik. Fáradtan haza.

Jan. 5.

Még mindig újdonságszámba menő örömteli meglepetésként ér nap mint nap a felismerés, hogy ebben az országban mást is lehet enni, mint rizst. Reggelire hatalmas, friss, szezámmagos bagett méregdrága ömlesztett sajttal és joghurttal.

Buddha park: összegyűjtöttek egy csomó Buddha szobrot és hindu isteneket, jó hangulat. Ránk pattannak az ifjú álszerzetesek, mindenki velünk akar beszélgetni, nem bírjuk a nyomást, menekülőre fogjuk. Megint fáradtság, kis pihi után fodrász szalon, night market, este irány a parti bár és lao-lao, a helyi illegál whisky.

Jan. 6. Savannakhet

Hajnalban caplatás a Talat Sao buszpályaudvarra, ahonnan a Lonely szerint az olcsó buszok indulnak Savannakhetbe. Bár a Lonely a tapasztalataink alapján nem hiteles, tegnap a saját szemünkkel is láttuk a célállomásba induló buszt. Ma nem, és mindenki letagadja előttünk, mindenáron át akarnak küldeni az északi buszpályaudvarra, ahonnan a drágább járatok indulnak. Végül sikerül nekik, megtörünk.

Az út több mint nyolc órás, cammogunk, folyton megállunk valamiért, ilyenkor árusok garmada özönlik fel pálcás hússal, zacskós rizzsel, üdítőkkel, gyümölcsökkel stb. Vicces a nagy nyomakodás, handabandázás, többen most is a folyosón hokedliznek, nagy a káosz, a kényelmetlenség, de jól megférünk. A wc szünetek megint nagyon viccesek, flottul zajlik az össznépi pisilés. Veszünk zacskós rizst, de mivel hangyák mászkálnak benne, azzal a lendülettel meg is válunk tőle, inkább rájárunk útitársaink banános csipszére.

Savannakhetben kedves cseh turisták ajánlanak hotelt, szép, tiszta szobánk van konnektorokkal és melegvízzel.

Jan. 7.

Hiába van nyolc konnektor, egyik sem működik. Nagyon nehezen, de reggelihez jutunk, aztán városnézés: wat, Dinoszaurusz Múzeum (ez a neve), keresztény templom. A dinó múzeum a legviccesebb múzeum, ahol valaha jártam: bácsi ajánlgatja, hogy fogdossuk meg és emeljük fel a csontokat, mikor le szeretnénk fotózni őket, átcipeli egy másik helyiségbe, mert szégyelli, hogy az előző kosos. A múzeum egy helyiségből áll, a tárlókban uncsi dolgok, körülöttük villogó karácsonyfaégőkből kirakott brontoszaurusz. A templom nagyon tetszik, érdekes és vicces, ahogy a kereszténység kereszteződik a helyi ízlésvilággal.

Mamánál ebédelünk, én életem legfinomabb levesét. Délutánra besokallok, arra vágyom, hogy legyen néhány nap, amikor nem történik semmi. Night market, durvulunk, rengeteg a huncutság. Ebben a városban mindenki bolond.

Jan. 8. Pakse

Busszal Pakseba, a jegy ára egy oldalas biztosítási kötvényt is tartalmaz, rosszat sejtünk. A mellettünk ülő hölgyek vesznek nekünk főtt krumplit kókusztejben. A pisiszünetek még mindig megszokhatatlanul viccesek, mindannyian együtt pisilünk egy réten. A buszon megint árusok rohangásznak fel-alá nyársra húzott csirkeszárnyakat lobogtatva. Most a szemben (igazából a sebváltón) ülő úr vásárol nekünk vizet és ad a mandarinjából, el vagyunk látva. Egyre durvábbak az útjaink, egy gombostűt sem lehetne leejteni a buszon, mindenhonnan emberek lógnak, egymás hegyén-hátán utaznak, de mindig meghatóan jól viseli mindenki a viszontagságokat: fogják egymás táskáját, ráülnek egymás holmijára, és mindenki osztogatja az elemózsiáját boldog-boldogtalannak.

Pakseban doublebed, besüpped, de csak egy éjszakát kell kibírnunk. A megpróbáltatások után megint indiaival jutalmazzuk magunkat. Felderítjük a várost.

Jan. 9. Champasak

Hajóval tervezünk Champasakba menni, nagynehezen elvergődünk a kikötőbe, vagyis két disznóól között a sárban lemászunk a Mekong partra, ahol néhány ócska ladik horgonyoz. Nevetséges összeget kérnek az egy órás útért, pedig a csónakban csak öregasszonyok és zöldségek vannak eddig. Buszpályaudvar, a tuk-tukos a néhány méteres útért el akar kérni 15.000 kipet, mikor nem fizetünk, kishíján meglincselnek, kap 2000-t. Pick-uppal megyünk, negyvenen vagyunk, ez kb. kétszer annyi ember, mint ahány kényelmesen elfér. Tűz a nap, bizonytalanul inogó komppal át a Mekongon.

Champasakban letesznek a guest house-nál, egy utcából áll az egész falu, mikor megérkezünk gyerekek bicikliznek színes napernyőkkel haza az iskolából, ebédelni. A wattal átellenben lakunk. Elsétálunk ebédelni, veszünk ananászt, gyerekek bicikliznek vissza az iskolába. Délután csendespihenő és szabadfoglalkozás a hűvös szobában, majd a Mekongra néző teraszon. Csokis-banános palacsinta, jobb, mint otthon. A háziúr totál frusztrált, mindenen vihog, meg van egy idegesítő papagáj is, akit mindenki szeret, csak mi nem, mert a mi ajtónk előtt lakik. A retreat múlhatatlan hatása a wcpapír elfogyástól való folyamatos félelem, lopjuk, ahol csak módunkban áll.

Este ügyesen szórakoztatjuk magunkat, Varez őrült módjára fényképez, én szép sorban kirakom az összes pénzünket az ágyra, aztán bekapcsoljuk a ventillátort…

Azt hiszem, ez az első eset, hogy a szobában van polc. Döbbenetes módon viszont egy légtérben vagyunk a közös használatú wc-vel, az öblítővizes kádunk közös, a legolcsóbb szoba ára. Lefekvéskor para a sorozatgyilkostól, amiért nem tudjuk rendesen bezárni az ajtót: „És ha kívülről belakatolnánk, aztán átúsznánk a nyilvános wc-ből?”

Jan. 10.

Nyeregbe pattanunk és tapossuk a pedálokat Champasak Wat Phu-ig. A bicikli seggleamortizálóan ócska, de a nyergen virágok tarkállanak. Nagy a hőség, sok a lépcső, megmásszuk. Itthon ebéd, szieszta a teraszon. Kis séta, polgármesterék petangoznak és isznak, utóbbira csatlakozunk, kicsit kibicelünk, majd továbbállunk.

Jan. 10. Shi Pan Don, Don Khong, Muan Khong

Pick-uppal, busszal és kompokkal érkezünk a négyezer sziget legnagyobbikára.

Biciklivel körbejárjuk a szigetet. Hatalmas élmény, ahogy élénkzöld rizsföldek mellett tekerünk el, körbeölel a Mekong, égig érnek a pálmafák, kacsák totyognak mindenfelé, az út két oldaláról gyerekek kiabálnak és integetnek nekünk. Szabaj díí!

Snitt. Nem érdekelnek a pálmafák, sem a pulyák a házak mellett, fárasztó kerülgetni a baromfikat, tűz rám a nap, csorog rólam a verejték, a só kiül a bőrömre, éhes vagyok és messze még a vége.

Snitt. Eltévedünk, elfogy a vizünk, a semmi közepén vagyunk, remény feladva, étlen-szomjan, Varezt az ájulás környékezi, a helyiek képtelenek útbaigazítást adni, az értetlenség a jobbik eset, a félreinformálás a rosszabbik, a fenekem széttörött, semmibe vezető utak.

Aztán mégis hazajutunk, eszünk is, iszunk is, megnézünk egy watot is. Banán shake lao-lao-val, kénytelen vagyok otthagyni, a lao-lao elnyomja a banánt.

Jan. 12.

Don Khon szigetére hajózunk, ott rózsaszín biciklire tesznek, aztán irány egy rozsdás vonat és a delfin leshely bazi nagy bazalt köveken. A delfinekhez egészen a kambodzsai határhoz csónakázunk, messziről látunk négy-öt farokuszonyt.

A bicajom defektes, visszafelé motoron raknak. Gyönyörű, hatalmas, zubogó vízeséshez visznek, egy szerzetes csapat mellet meg is fürdök benne.

Jan. 13. buszon

Eleinte az élet szép érzés, majd négy óra alatt tesszük meg a 120km-es utat Pakseba, a lábamat nem tudom kinyújtani a hatalmas zsák rizsektől, száll a por, átvernek a pick-uposok, hantáznak laóul. Útközben bemegyünk egy zsúfolt piacra, hogy egy szem halat eladjunk, megállunk flörtölni, gazdát cserélnek mindenféle dolgok, néhányan képtelenek eldönteni, fel akarnak-e szállni. Indiaival vigasztalódunk.

Délután indul a buszunk Paksenba, útközben a kaller sráccal zenét hallgatunk, Quimby a füleinkben. Az idillt megzavarja az előttünk haladó busz karambolja, a sofőr elaludt a volánnál, valaki meghalt, a romok eltakarítására érkezünk. Illetve egy tucat zsák élő baromfi tetőcsomagtaróra hajigálása, a zsákokban csirkék, libák vegyesen. Ez, ha lehet még durvább látvány, mint az előző. Kőkemény élet, aki túlél, megmarad.

Jan. 14. Phonsavan

Kinyújtanám a lábaimat, de a kaller a mellettem lévő ülést választja. Egyrészt, mert ő sem fér el a felhalmozott rizses báláktól és csomagoktól – a csomagtartóban ugyanis valakinek a bútorait, a tetőn pedig a baromfikat és egy motort szállítunk –, másrészt, mert pofátlan, durván elterpeszkedik, én sem szégyenlősködöm, alszunk, mint a szerelmesek. Furcsa mód éjszaka is megállunk minden bokornál, ilyenkor mind együtt pisilünk a busz mellett, alvótársam pedig deszkákat és még ki tudja miket pakol fel a csirkék mellé.

Hajnali 3.20-kor felébresztenek, közlik, hogy Paksanban vagyunk (nekünk nem meggyőződésünk) és kitesznek az út szélén. Az egyik hotel ajtaján hiába zörgetünk, a másikban irreálisan magas árat kérnek. Egy útdíj sápoló bódé előtt látunk két ágykeretet letakarva gyékénnyel, az útőrök a bázison alszanak. Hálózsákok elő, lecsuknám a szemem, mikor fékez egy kamion, pattan ki a sofőr sápot fizetni, én meg vigyorgok hálózsákba bújva, vigyorog ő is a furcsa látványon. Felébred az útőr, kicsit tud angolul, rendes, ad párnát, ötig maradhatunk, vagyis még egy órát. Ezután Varez alszik egy padon, nekem nem megy, a kutyák és a kakasok hangját felváltom Quimbyre. Eleinte a fázás és az unalom miatt, később pusztán élvezetből ordítok, ugrálok és táncolok őrült módjára egy sötétbe borult álmos város főútja mellett. Közben lassan felébred a város, én állok szédülten a szürkületben és nagyon jól érzem magam, hatalmas élmény ez a hajnal.

A piacon barangolva megreggelizünk, bundás banánt és pálcás rizst. Nyolc órakor indul a minibuszunk Phonsavanba, úgy képzelem, hogy a két órás út pihentető lesz, végre alszom egy-két órát. Nagyon nagyot tévedek, most kezdődik az igazi próbatétel. (Nem hallgatunk a helyiekre, akik a kerülőutat javasolják.) A busz az első métertől kezdve hihetetlenül ráz, annyira, hogy folyamatosan pattogok az ülésen, az ablakokon – amiket helyi útitársaink képtelenek becsukni – dől be a por, nem kapunk levegőt, felavatom a frissen vásárolt maszkomat.

Nincs aszfaltút, végig köves vagy homokos úton haladunk, verjük fel a port magunk körül. A busz iszonyúan dübörög, az út durván hepe-hupás, másodpercenként megdobja a járművet, nem értem, hogy nem esik szét. Szemem, szám csukva, szememet napszemüveggel védem, amin a porrétegtől alig lehet átlátni, arcomat és számat a maszkkal, de már az is csupa por, melleimet szorítom ezerrel, nehogy leszakadjanak, egész testemmel pedig a gravitációra próbálok rásegíteni, hogy az ülésen maradjak, csak nagynehezen sikerül.

Megállunk egy faluban, amerre csak a szem ellát vörös por, száll mindenfelé. Csomóan felszállnak, tömve a busz, rengeteg a rakomány is, a tetőcsomagtartó jócskán megpakolva, az utastér tele sörös rekeszekkel. Több mint egy órát állunk, senki nem tud angolul egy szót sem, képtelenek megmondani, mire várunk, mikor indulunk, nem is törik magukat vele, leszarnak minket. Már egy ideje azt a szót sem értik, hogy toilet, a lábam közé mutatok, ha pisilni akarok. Megérkezik néhány zacskó sónak látszó cucc, úgy tűnik, erre vártunk, elindulunk.

A terepviszonyok fokozódnak, már nem pattogunk, most inkább attól félek, leszakad a busz alja. Egymás hegyén-hátán vagyunk, a mellettem lévő pasi rajtam fekszik, nem kapunk levegőt a portól, öreg néni okádja ki az ablakon a homokot, a takony is vörös színű, olyanok a körülmények, mint a hírekben mutatott, menekülteket szállító buszokon. Lassan rájövünk, félreinformáltak minket a menetidőt illetően, előttünk hatalmas hegyek, a civilizációnak semmi nyoma, villanyvezeték nincs, települések nincsenek, leszámítva néhány bambusz viskót, benzinkútra sem számíthatunk, talpam alatt a benzines flakon. Szorítom a melleimet, köhögöm a port és leesik, hogy nincs kajánk. Minden kanyar után újabb hegyek a láthatáron, nyilvánvalóvá válik, hogy egyhamar nincsen remény a megérkezésre, ez még csak az eleje.

Megáll a busz, ki kell szállnunk, nem tud felmenni velünk az emelkedőn, sokat gyalogolunk, öregek, gyerekek, egy fiatalasszony kisbabával. Tűz a nap, torkomat kaparja a por és a szomjúság (a buszon képtelenség inni a rázkódástól), az izzadtság összekeveredik a bőrömön a porral, hiába emelem a lábaimat, porfelhőt kavarok, mindenem szürke, a hajam ősz.

Kettőkor megérkezünk egy következő faluba, esküvő lesz, ide hoztuk a söröket, kicserélődik a rakomány, az utazóközönség. Valaki tud egy kicsit angolul, tőle megtudjuk, hogy még négy-öt óra az út Phonsavanig. Veszünk lejárt szavatosságú kekszet, hogy legyen valami a gyomrunkban.

Az úton egymást váltják a nagyon meredek emelkedők és lejtők, vízszintesen nem megyünk, folyamatosak a hajtűkanyarok, nincsen egyenes szakasz. Az út éppen olyan széles, mint a busz, rajtunk kívül nincs forgalom, leszámítva néhány farönköket szállító munkagépet. Korlát nincs, mellettünk szakadék, a hegy mintha löszből lenne, az út szélén omlik lefelé. Emelkedő, nem tudunk felmenni, lendületesen gurulunk vissza, nem merem kinyitni a szemem, körülöttem mindenki sikít, tudom, hogy a szakadék felé gurulunk, valószínűleg meghalok. Valahogy megállunk, újra nekilendülünk, most nagynehezen sikerül, mindenki kiabál, elütöttünk valakit. Leszállunk, mindenki bénultan áll másodpercekig, aztán páran odamennek az emberhez, meglepően nincs túl rossz állapotban, betámogatják a buszba. Nem szállunk vissza, egy helyi lány is bepánikolt, gyalogolunk valamennyit, amíg utolér a busz, akkor meg attól félek, hogy elüt. Nagy az esélye annak, hogy nem éljük túl ezt a napot, de kénytelenek vagyunk visszaszállni, a dzsungelben vagyunk, a semmi közepén, körülöttünk hegyek, település nincs, más út nincs.

Az útviszonyok még tovább fokozódnak, mindenki lélegzetvisszafojtva figyeli az előttünk kanyargó utat. Folyamatosan szakadék szélén megyünk, a kerekek alatt omlik le az út. Minden emelkedőnél olyan erősen koncentrálok, hogy feljussunk, mintha azon múlna. A sofőr jó, de nem bízom a buszban, sokan vagyunk rajta. Lefelé meg attól félek, hogy nem fog a fék, nagy sóhaj, mikor érzem, hogy beletapos. Már nem érdekelnek a lobogó melleim, tudom, hogy elvileg még négy órán át megyünk változatlan körülmények között, halálfélelmem van, nehezen tartom vissza a könnyeimet. „Itt a vége, fuss el véle, bocs, hogy van a halál.”

Patakokon, folyókon is átvergődünk, híd sehol. Hat férfi száll fel puskákkal a vállukon az amúgy is tömött buszra, rettegő emberek közé, nagy zsákokat hoznak, azokat a tetőre hajigálják. Fél négykor újabb település, orvoshoz viszik az elütött embert. Remegve kiszállok a buszból, európai lányt pillantok meg, odaszaladunk hozzá, azt mondja, innen még hat óra az út. Rádöbbenünk, hogy a buszpályaudvaron közölt tíz órás érkezés, este tizet jelent. Elgondolkozunk rajta, hogy ott éjszakázzunk, nagyon félünk a sötétedéstől, de naponta csak egy busz megy, másnap sem úsznánk meg a sötétet, és minél előbb meg akarunk érkezni egy városba, tovább megyünk.

Két napja nem aludtam, cafatokban lógnak az idegeim, nagyon félek, de a francia lány ottléte kicsit megnyugtat, eszünk rizst. Egyébként gyönyörű, érintetlen vidéken járunk, mint az álom olyan szép, soha ilyen gyönyörű tájakat, fényeket nem láttam. Már kevesebben vagyunk a buszban, egy darabig az út is jobb, nincsenek szakadékok, megnyugszunk kicsit. Besötétedik, megint durván ráz a busz, úgy érzem, agyrázkódást kapok és megsüketülök a zajban. Már koncentrálni sincs erőm, feladom, hogy valaha is kijutunk a hegyekből, folyamatosan lefelé megyünk, bedugul a fülem, és még mindig nincs vége!

Világítás persze nincs, megint végig szakadék szélén megyünk, nem látok esélyt rá, hogy valaha megérkezünk. Betépett suhancok szálnak fel, puskákkal a kezükben, lökdösődnek, nagyon félek. Meseország másik arca, ez is Laosz.

Kilenc órakor aszfaltút, hitetlenkedve és örömmel látom, hogy a csomagjaink még megvannak. Kitesznek egy guest house-nál, de ott csak doublebed van. Tuk-tukkal tovább megyünk, nem tudjuk, hol vagyunk, megy velünk néhány métert és kitesz az első hotelnél, 10.000-et kér, már nem érdekel. Zuhany hideg vízben, a hajam szürke és gyapjas tapintású, ötször kell megmosnom, hogy lejöjjön a por. A ruháink színtelenek, a hátizsákokra szavak sincsenek. Alvás ágyban, hálózsákban és takaróban, 16 fokban.

Soha többet nem választom a rövidebbik utat.

Jan. 15.

A taknyom még mindig vörös, a szememben vörös csipa. Sokat alszunk. Fura kilépni a hotelből, hosszú, széles út, a motorok felverik a port, még mindig vörös. Az idegeink kimerültek, az élet folytatódik, minden szürreális. Eszünk, nem túl finomat, de sokat, piacolás.

A fürdőszobában nagyüzemben folyik a nagymosás, ami nincs, azt szerzünk a 206-os szobából, minden cuccunk mocsok koszos, tetőn teregetünk. Pihenünk, szédelgünk az utcán, vagyis az isten háta mögött, ez durván az isten háta möge.

Hideg van, kint is, bent is. Estére durván rámtör a kimerültség, aludni sem tudok, egész éjjel fáj a fejem.

Jan. 16.

15 fok, kockára fagyva ébredek, nem száradt meg semmi, a piacon sálat veszünk, vacogunk.

Túrázni indulunk, saját sofőrrel és saját idegenvezetővel. Először egy csomó, bazi nagy 2000 éves köcsögöt nézünk meg a pusztában, nem túl nagy számok, de a laók nagyon büszkék rájuk, a kezeim megdermednek a hidegben, a guide meg csak nem hagyja abba.

Megnézünk egy falut, nagyon konkrét, csak a gyerekek vannak otthon, a felnőttek dolgoznak. Egy kis vízesés következik, amiből nem látunk semmit a növényzettől, de a táj gyönyörű. Csodálatosak a fények, moslék ízű levest eszünk. Megnézünk egy barlangot, ami a laók utolsó menedéke volt az amerikai bombázók elől a vietnámi háború idején, hiába, majdnem 400 gyereket mészároltak le itt.

Egy másik barlangba is bemegyünk, amiben patak csordogál. Mindkét barlangba háztartási gyertyákkal megyünk be, vezetőnk nem érti, mi ezzel a problémánk. A beígért hőforrás 10cm-es, viszont annyira forró, hogy mikor a helyiek kimennek mellé piknikezni, abban főzik a tojást. Ottjártunkkor a falubeliek a mellette lévő folyóban mosakodnak, mosnak.

Tűz a nap, meleg van, imádjuk a piacot, keresztül-kasul járkálunk benne vagy tízszer. Veszek tigris balzsamot, először a fájó halántékomra kenem, majd elszalad velem a ló, és kenem mindenhova ahol érem. Fáradt vagyok, fázok.

Jan. 17. Sam Neua

Hajnali kelés, a minibuszt a végsőkig pakolják mindenféle cuccokkal, mióta itt vagyunk, már kicserélődött minden az ország különböző pontjai között. Nagyon hideg van, pedig többek között a tél elől menekültem dél-Ázsiába. Bár a busz dugig, újabb és újabb emberek szálnak fel a csomagjaikkal. Mozgalmat indítok: szalagkorlátot Laosznak!

Nem hiszem el, mennyire gyönyörű helyeken járunk, érintetlen természet, a zöld minden árnyalatában pompázó hegyek, vöröslő falvak, nyomorúságban élő emberek. Nagyon lassan melegszik az idő és aztán gyorsan lehűl, egész nap vacogok, veszek olyan csősapkát, amilyet a bölcsiben hordtam utoljára. A világ tetején járunk, egymástól kacskaringós peremekkel elválasztott rizsföldek, legelő állatok, itatók, folyók, hihetetlen őszi fények, koszos kisgyerekek. Nagyon lassan haladunk, a busz nehezen bírja az emelkedőket, végig hegy völgy hátán.

Egész nap a buszon, este érkezünk, szívunk a hülye franciák miatt, nagynehezen szállást találunk. Besokalltam, rohadtul elegem van az értetlenségből, az egész napos utazásokból, nyitott ablakból, gyök kettővel haladásból, és abból, hogy még egy ilyen nap után is jéghideg vízben kell lezuhanyoznom és mosnom és doublebed. Mindent el bírok viselni, csak a hideget nem.

Jan. 18.

Egész éjszaka fázom, reggel piac, hagymás finomság. Nagyot gyaloglunk a buszpályaudvarig, jól esik, ott szanghtóra szállunk. Minden ruhámat magamra aggattam, így napközben egész jól érzem magam, de a nyitott szanghtón így is durván átfúj a szél. A városnak nagyon szép a fekvése, hegyek között bújik meg, már megint gyönyörűek a fények.

Szürreális ez a nap. Vieng Xaiba megyünk, ahol egy idegenvezetővel és egy angol párral megnézünk három kiépített barlangot, ahová az amerikai bombázók elől menekültek a pártitkárok. Vezetőnk először közli, hogy ő csak a portás és nem nagyon tud angolul, a pár meg mindenre komolyan bólogat, pedig egy vicc az egész. Csatlakozik hozzánk egy helyi srác, aki a csősapkám ellenére rámpattan, mikor pedig behazudom, hogy van otthon barátom, olyan fejjel járkál, mint akinek összetörtem a szívét. Mindenki mindenre azt hajtogatja, hogy never mind, komoly fejeket vágnak, nekünk meg röhögőgörcsünk van, úgy érzem magam, mintha Az álom tudománya egyik jelenetében szerepelnék. Nagyon jó őszi hangulat van.

Hazafelé megint megfagyunk. Tájékozódunk a holnapi határátkelésről, a Lonely szerint ez az átkelő a rettenthetetlen utazóké. Megtudjuk miért: nyitott szanghtóval kell megtennünk a négy órás utat a hajnali fagyban a határig. Fásult beletörődéssel veszem tudomásul. Ácsnak megesik rajtunk a szíve, dob egy csontot, szombatonként elvileg van expressz buszjárat Vietnámba. Persze várjuk ki a végét, reggel kiderül: csont vagy mézesmadzag?

Jan. 19. Hanoi, Vietnám

Reggelre tömbbé fagyok. A nyitott szanghtót megússzuk, bár ez az utolsó pillanatig kétséges, az is, hogy el tudunk-e indulni egyáltalán, sokat késik a minibusz, még mindig rettentő hideg van. Bár menetrend szerint jönnie kéne, mikor érdeklődünk a buszpályaudvaron, csak értetlenül néznek ránk, egy idő után menekülnek előlünk. Egy ember tud kicsit angolul, az ő válasza: maybe.

Végül mégis megérkezik a busz, a helykihasználás minden képzeletet felülmúl, mindenhol csomagok vannak, a hátul feltornyozottak útközben időről-időre ledőlnek, rá az utasokra. Miért hurcolásszák ezt a sok holmit ide-oda? Én egy táskatorony tetején trónolok a határig, a kaller a lábamon támaszkodik, miközben rendületlenül szívja a cigarettát, és átver 50.000 kippel. Nagyon durván zsibbad a lábam, kicsit sem tudok mocorogni.

A határ rettenetesen macerás, sokat állunk, már megint mi vagyunk a fő látványosság, kipakolják az egész buszt, az én táskámat bugyiig. Valami csempészés is lehet a dologban, a vámosokkal sokáig tárgyalnak a busz takarásában.

A visszapakolás még rosszabbul megy, mint az eredeti, mindenki a táskámon tapos, lábam a nyakamban, így próbálok egyensúlyozni a busz közepén a rakományon, a többi utas rámpakolja a lábát, rajtam alszik. Aláfestőzene: vietnámi áriák, többen éneklik, valaki hamisan fütyül. Azt hiszem, ennél lejjebb nincs, tűrni tanulok.

Még mindig gyönyörű vidéken járunk, elárasztott rizsföldek és apró falvak a hegyek ölelésében. Ez a buszút is tizenegy órásra sikeredik, ács az utóbbi napokban tényleg a tűréshatárunkat feszegeti. Van lejjebb: egy luvnya az ölemben pakolja le-föl a műlábát. Úgy érzem, soha nem érkezünk meg, nagyon fáj a fenekem, feladom.

Mikor végre vége, más vágyam sincs, csak egy guest house és abban egy ágy. Ehhez képest nem tudjuk, hol vagyunk, de már nem is érdekel, csak legyen szállás. Nincs. Egyáltalán nem beszél senki angolul, taxik nincsenek, egyáltalán nincsenek autók, csak motorok, sötét van, egy idegen nagyvárosban vagyunk, annak is a piroslámpás negyedében. Ami hotelt találunk, ott nem adnak ki nekünk szobát, hamarosan leesik: itt csak szobáztatás folyik. A legabszurdabb kérdéseket tesszük fel: Hol vagyunk most? Mi ennek a városnak a neve? Hány km-re van Hanoi? Ez Hanoi? Senki nem tud semmire válaszolni, már azt a szót sem értik, hogy hotel. Fogalmunk sincs, hol vagyunk, rohadt fáradtak, éhesek, szomjasak vagyunk, pisilnünk kell és nincs vietnámi pénzünk. Senki nem ért minket az ismeretlen városban (talán Than Hua?), reménytelen, hogy szállást találunk. Az a benyomásunk, hogy ezektől akár el is pusztulhatnának az utca közepén.

Meglátok egy buszt egy kereszteződésben, rajta neon tábla: Hanoi. Sprint, öt másodperc múlva rajta ülünk. Nem tudják megmondani, mikor érkezünk oda, a távolságra 9 és 135 km között érkeznek tippek. Később kiderül, még ennél is messzebb van, pedig repesztünk ezerrel, az sem számít, hogy folyamatosan a szembeforgalom sávjában. Úgy tűnik, az egész országot épp most építik.

Mikor felfogjuk, hogy felugrottunk egy száguldó buszra és körülnézünk, bepánikolunk: a buszon rajtunk kívül csak pasik utaznak, üvölt a popzene és szexvideoklippek mennek a tévében. Annyira szürreális, mégis majd elájulok a félelemtől, azt gondoljuk, ez a vége, kurvák leszünk Hanoiban. Aztán szótértünk a többiekkel, lenyugszunk, elfogadják a kipjeinket, Varez még telefonon is beszél valakivel, egy idő után a pornót kicserélik népzenei összeállításra. Nagyon fáradtak vagyunk, elveszettük az objektív valóságérzékelésünket, a busz soha nem akarja elérni Hanoit.

Mikor végül igen, átadnak minket a taxisoknak, gyorsan bemenekülünk az egyik kocsijába, miközben a többiek ráncigálnak. A Hotel Camelliába vitetjük magunkat, éjfélre érkezünk. Majdnem sírunk, olyan jó, ágy, tiszta takaró. Fürdőkád, hajszárító, otthon láttam ilyeneket utoljára. Forró víz! Az árban bennefoglaltatik a reggeli és az internet használat is.

Hihetetlen, mit ki nem bír a szervezetem, és hogy kizsigerelem szegényt, mikor azt hiszem, hogy már az utolsókat rúgja, még mindig rengeteg tartaléka van. Hanoi csodálatos a taxiból nézve. Nagyon fáradt vagyok, de nem tudok aludni, asszem idegösszeomlásom van, és még mindig nagyon fáj a fenekem. Örülök, hogy a szüleimnek halvány gőzük sincs arról, mi megy itt, hatalmas élmény, élet.

Jan. 20.

Ma végre kényeztető napot tartunk a megpróbáltatások után. Reggeli a hotelben, aztán rászabadulunk a netre és mosodába adjuk a szennyest. Ezután indulunk a szigorúan kímélő programú városnézésre: finomakat eszünk, sokat gyalogolunk, plázázunk, este pedig életem legjobb aromaterápiás masszázsában van részem. Tömören ennyi ez a nap, de már megint akkora élmény, hogy nem tudom szavakká összegyúrni.

Imádom ezt a várost, bukéja van neki, fák, tavak, zsalugáterek, és mégis metropolisz. Európai jellegű épületek, a járdákat parkoló motorok és az árusok portékái foglalják el, mindenki az úttesten közlekedik: gyalogosok, néhány biciklis, rengeteg motoros és kevés autó. Az idő olyan, mint egy európai kora tavaszi napon, élvezzük a nagyvárosi életet, ki voltunk már rá éhezve nagyon. A nap méltó befejezéseként három hónap után először fürdőkádban fürdök.

Jan. 21.

Egész nap szürke idő, szemerkélő ónos esővel megspékelve. Sok gyaloglás, az Irodalom Temploma, ezt a helyet nem nagyon értem, de szép. Nem jönnek össze a terveink, nem tudunk pénzt váltani, Vareznek nem találunk szemöldökfestőt. Kotonál pihenünk és eszünk, chocolate bread and butter puding, orgazmikus ízélmény, felejthetetlen. Olyan természetesen, otthonosan vagyunk, mintha Pesten ültünk volna be valahova dumálni.

Délutánra sikítani tudnék a kimerültségtől, egy köpésre a szállásunktól térképpel a kezünkben nem találunk haza. Leszarjuk, Varez szemüveg nélkül jön a vízi bábszínházba, ahol egy nem meglepően primitív előadást látunk, olyan zenei kísérettel, mintha egy óvodás csoport rászabadult volna a hangszerekre, és össze-vissza verné őket. Halálosan fáradt vagyok.

Jan. 22.

Vietcom Bankban elképesztő körülmények és hangulat közepette, bárszékeken ülve készpénzt veszünk fel, télikabátban, sálban lévő bankos kisasszonyoktól. Ezután valakinek a kanapéján átváltjuk a kipünket dongra. Ho Chi Minh mauzóleumát bezárják, mire odaérünk, a Vörös Folyó sem mutatja meg magát. Nem találunk az igényeinknek megfelelő kajáldát, de jó, nyugis helyeken bolyongunk közben.

Szeretetéhségre megint kókuszos süti, de már ez sem segít, a korlátlan, ingyenes net mindent tönkretesz. Este méregdrága, pofátlan pucc helyen ehetetlen édesség. Ördögé a nap. A befejezés mégis jó: Minh’s Jazz Club, ocska!

Jan. 23.

Cycloval megyünk a mauzóleumba, vagyis egy tolószékben ülünk, amit biciklihez erősítve hajt egy bácsi. Az a gyanúnk, hogy mázlival jutunk be, mert elvileg időpontot kellett volna előre kérnünk, mi viszont a beengedő bácsi jóvoltából egy kínai turistacsoport élére kerülünk, így elsőként lépünk a katonákkal szegélyezett vörös szőnyegre. Látszólag össze-vissza irányítanak minket, értelmetlen dolgokat csináltatnak – kikapcsolt telefonjainkat átlátszó szatyorban szigorúan a jobb kezünkben tartjuk - , végül mégis minden klappol, olajozottan megy. Nagyon vicces, ahogy ünnepélyesen és szigorúan rendezett sorban körbesétálunk egy hullát.

Nagy piac túra, itthon pihi, internet, finomat vacsizunk egy nagyon hangulatos helyen, gueva lassi, a szálláson folyamatosan banánt lopunk, este megint jazz klub, de kappanhangú nő énekel.

Jan. 24.

Szervezett út keretében megnézzük a Parfüm Pagodát, 20 dollárt fizetünk és megjárjuk a poklokat, nem hisszük el, amikor az 5 fokban nyitott, kézi hajtású csónakba ültetnek minket. Így még az életemben nem fáztam, két órán keresztül vacogunk a vízen. Gyönyörű tájon, magas hegyek között evickélünk, a pagoda fekvése is mesés lehet, ha az ember lát belőle valamit a ködtől. Az ebédért szó szerint megküzdünk, szemenként esszük pálcával a rizst (nem sticky), miután a tűznél melegedtünk. Visszafelé kiszálláskor a csónakos néni kishíján vízbe lök, amiért nem kap borravalót.

Ez egy nagyon furcsa ország, érthetetlenül keskeny házakkal és érthetetlenül kanyargós utakkal. Az emberek meg mintha nem vennék észre, hogy tél van, tanga papucsot viselnek sállal és sapkával, fűtés sehol sincs, inkább így ácsorognak az üzletekben, éttermekben is, ahelyett hogy legalább mind a négy falát megépítenék a házaknak . Lemondunk Halong Bayről és a többi északi nevezetességről, és holnap délre húzunk, elég volt a fázásból.

Jan. 25. buszon

Egész nap Hanoi utcáit rójuk, betérünk melegedni egy könyvesboltba és egy plázába, ahol durván rákattanunk a barbie részlegre. Eső, beázik a cipőm. Többek között azért jöttem Ázsiába, hogy kihagyjam az idei telet, de most rosszabb, mint otthon, sehova sem lehet beülni melegedni, a szállásunkra sem, mert az épületekben ugyanolyan hideg van, mint az utcán.

Most buszban, fogorvosi székekben fekve töltjük az éjszakát. Nem elég nekik a fagyos est, nyomatják a légkondit, egy nő szól, hogy inkább fűtsenek, a sofőr durván leüvölti a fejét, amúgy is idegbeteg, folyamatosan dudálunk.

Jan. 26. Hué

Egész tűrhető éjszakám van, bár néha fázom, már megszoktam. Két frontális ütközést szenvedett, hozzánk hasonló busz maradványait is látjuk. Nem csodálkozom rajta az itteni vezetési stílus mellett, mindenki rohadt önző, a sávokat meg nem értem, minek festették fel egyáltalán, ha fel sem merül senkiben, hogy betartsa azokat, mi is végig az út közepén megyünk, ráadásul a sofőrünk egy vadállat.

Délelőtt érkezünk Huéba, pár fokkal melegebb van, a polár pulcsiban egész jól elvagyok. Hotelbe költözünk, eleinte szupernek tűnik, de aztán hamar kiütköznek a hibái, pl. minek tettek a fürdőszobába fürdőkádat, ha nincs melegvíz? A negyedik emeleten lakunk, állati a panoráma.

Nagy séta, kedves város, Notre Dame, jó hangulatú kastély, piac. Korán haza, mosás, pihi, Kuba, az egyik recepciós csávó nagyon közvetlen.

Jan. 27.

Rekord hosszúságú, 12 órás alvás. Annyira ledöbbenünk attól, hogy a szobára kialkudott árban bennefoglalt reggeli értelmében bármit választhatunk az étlapról, hogy nem használjuk ki kellőképpen a lehetőséget.

Mai városnéző körutunk során felkeresünk többek között néhány tankot, pár pagodát, a citadellát és a tiltott bíbor várost, aminek a második szintjét egész egyszerűen elfelejtjük megnézni.

Indiait eszünk, de az édes lassi megdöbbentően rossz, és folyamatosan romantikus számok szólnak szintetizátor átiratban. A sok gyaloglás után hullafáradtan hazaérünk, mikor Kuba meghív rizspálinkázni, megpróbál leitatni, de nem megy neki.

Úton-útfélen 17 évesnek néznek, és olyan sajnálkozva néznek rám, mikor bemondom, hogy 28, mintha féllábbal a sírban lennék. Nagyon vicces, amit a pincérek művelnek, mialatt az étlapot böngésszük, jobb esetben tanácstalanul bóklásznak körülöttünk, rosszabb esetben beleállnak a szánkba és unott, sürgető fejeket vágnak.

Jan. 28.

Ma sem sikerül kiaknáznom a reggeli nyújtotta lehetőségeket, de találunk finom, kókuszos süti lelőhelyet. A Tu Duc Tombhoz (Királysír) indulunk, francia öregúr cabriojába szállnánk, de nem indul be, viszont egy saigoni srác addig nem nyugszik, míg mindketten fel nem pattanunk mögé a motorra. Később keservesen megbánjuk az ingyen fuvart, alig bírjuk lerázni a pasit, hazudunk és bujkálunk. Hazáig hosszú gyaloglás, végre megint meleg.

Kuba ma egy csicskáját küldi fel, hogy lehívjon minket italozni. Szeretem a lakosztályunkat, és nagyon a szívünkbe zártuk a takarítónőt, akiről mindenféle kedves dolgot képzelgünk, én meg nem vagyok biztos benne, hogy nem nekünk kellene-e a virágokat locsolni.

Még Ázsiából is sikerül totál hülyét csinálnom magamból, végigzongorázom egy elmebeteg suna összes megnyilvánulását fél óra leforgása alatt sms-ben: állaza, szexis, hisztis. Gyilkolom a nimbuszom.

Jan. 29.

Elgyaloglunk a Thiem Mu pagodához, hosszú az út, jó hangulatú, szép hely. Varez gitárt vesz, ebédre finom gombás rizs, este DMZ bár (lemaradunk a buliról a hotelben).

Jan. 30.

A személyzet visszavág reggeli terén, akármit rendelünk, letagadják. Séta a vasútállomásra, megvesszük a holnapi vonatjegyeinket Lang Co-ba. Pihis nap, ebéd a Bódéban, ami pucc, de olcsó és nagyon finom hely.

Utunk során elsőízben igazi pihenőt tartunk délután, ágyban zenehallgatással. Este DMZ bár, Kuba nem adja fel. Vicces, hogy a személyzet Hungary-nek hív minket.

Jan. 31. China Beach

Reggel egy utolsó ámokfutás az ingyenes neten, könnyes búcsú a személyzettől. A vietnámi vasút a mávot is alulmúlja, az egész délelőttöt a pályaudvaron töltjük, több mint két órát késik a vonatunk, majd iszonyú körülményes azt megközelítenünk, nagyon védik az objektumot. A vonaton kicsit hideg van, de nagyon élvezem, ahogy zakatol alattam, olyan ismerős érzés. Ringat, alszom, mikor kinyitom a szemem, meglátom a tengert, az ég szürke, az eső szitál.

Lang Co-ban leszállunk, de rossz az idő, és hirtelen elhatározástól vezérelve vissza is szállunk a vonatra. Ami egyáltalán nem egyszerű, és a további úton potyautasok vagyunk, képtelenség fizetni. A rácsos ablakon át szemünk elé táruló látvány minden képzeletet felülmúl: hatalmas szikláknak csapódó, hatalmas, vad hullámok, szél citálta pálmafák, a sínek közvetlenül a part mellett futnak, néha élénkzöld rizsföldek a Dél-Kínai Tenger mellett, teljesen érintetlen, homokos öblök.

A danangi pályaudvar előtt improvizatíve taxiba vágjuk magunkat és irány a China Beach és a Lonely által egekig magasztalt Hoa’s Place. Nagyon éhesek vagyunk, kevés, drága, ízetlen kaját kapunk, semmit sem tudunk csinálni, holnap visszamegyünk a városba.

A taxiból kinézve leesik az állam, nyílegyenes úton robogunk a tenger felé, majd mellette, semmi sem takarja el a panorámát, nincs forgalom, a széles úton szinte csak mi megyünk, mégis sétakocsikázunk beszarás gyönyörű helyeken, oltári fények közepette.

Ez a harmincadik ágy, amiben alszom.

Febr. 1. Danang

Újra tenger, újra napsütés, hatalmas hullámok, jéghideg vízbe belelábalás, csuromvizes nadrág, nagyon élvezzük. Életem legjobb pisilése: a tengert nézve, homokba. Megmásszuk a Márvány hegyet, nagyon jó, király panoráma, rengeteg Buddha, pagoda és barlang. Megint keveset és ízetlent eszünk.

Danangba busszal, a kaller megint durván át próbál verni, azzal fenyegetőzik, hogy kidobja a csomagjainkat, nem hagyjuk magunkat, „csak” dupla árat fizetünk. Nevetséges, hogy ilyen alkalmakkor nem engedik a többi utast fizetni, nehogy kiderüljön számunkra, mennyibe kerül valójában a jegy. Oltári jó, futurisztikus hangulatú promenádon hosszú séta, leszakadnak a vállaink, az utca embere a korlátot festi.

A Lonely megint hazudik, egyik hotelből – némi vita után a pannal – áthurcolkodunk egy másikba, az ingyen net miatt, bármire képesek vagyunk érte. Finomat vacsizunk olasz étteremben.

Febr. 2.

Végigmegyünk az úton, ami a tengerbe torkollik, hosszú mezítlábazás a fövenyen, nagyon jól érzem magam. Nagyon jó város, nagyon széles folyó.

Délután net: egy fatális véletlennek köszönhetően átértékelődik a múlt.

Febr. 3.

Séta a másik tengerpartra, kevésbé szép, kószálás mindenfelé, Big C-ben bevásárlás. Finom bagett és sajtok szállodai szobában való elfogyasztása, net, valaki mellettünk maszturbál.

Febr. 4. Hoi An

Reggel folytatódik a Danang, az igazság városa című teleregény. Valaki nem bírja elviselni, hogy hónapokat utazgathatok Ázsiában, váratlanul rátör az őszinteségi roham.

Rövid buszút Hoi Anba, nagyon elegáns és nagyon olcsó szoba. Kis séta, rengeteg gyönyörű ruhabolt, ebéd, finom, életem legjobb palacsintája. Este HBO, Little Miss Sunshine.

Febr. 5.

My Sonba megyünk egy elmebeteg bandával és egy amerikai showmanra hajazó idegenvezetővel. Jó, kavicsrugdosós séta, meleg, egy csomó rom, de nem nagyszámok, állítólag több mint ezer éves vörös téglák, amikre nem szabad rálépni. Mi többször elveszítjük a csapatunkat, egy szőrös lábú kislányt és a családját követjük. Visszafelé hajóval, finom ebéd, de sajnálják tőlünk az ananászt. A szuper palacsintás helyet bezárják a TET miatt. Nagyon praktikusak az itteni vizek, kis fogantyú van a tetejükön, annál fogva lehet hurcolászni és lóbálni őket, viszont rendszerint elhagyjuk, aztán hajkurászhatjuk.

Az ázsiai sunák gyűlölnek minket, durván fehérbőr komplexusuk van.

Egész nap durcásak vagyunk, nem röhögünk az idióta guide szánalmas poénjain, de felváltva odamegyünk egy boltos panhoz, rámutatunk egy sütire és megkérdezzük: What is it? Mire ő: Ice. Disztingváltan arrébb sétálunk tíz métert, majd szakadunk a röhögéstől.

Febr. 6.

Reggel a puccos szálloda puccos úszómedencéje melletti puccos sziklakertben egy patkány sétálgat látható rémület vagy zavarodottság nélkül. Nézzük, felfigyel ránk az egyik recepciós srác, odajön és ő is érdeklődve figyeli az állatot, majd teljes természetességgel közli, hogy az meg fog halni, mert hideg van.

Óváros és piacolás. Ma TET, hetek óta arról beszél mindenki, hogy fergeteges buli lesz, hát ez nem az. Újévi fogadalmam, hogy többet egy vietnámi édességet sem kóstolok meg.

Febr. 7.

Tenger, szétválunk Varezzel, hosszú séta, találkozom a dél-afrikai Waynel, aki nagyon jó fej, én meg úgy tűnik, még depressziósan és angol nyelven is vicces vagyok, mert sokat nevet.

Felháborító a motorosok taktikája, meredten maguk elé néznek, nehogy véletlenül szemkontaktus teremtődjön, és ki kelljen kerülniük.

Febr. 8.

A mai program a Japán Fedett Lábhíd megtekintése, mikor odaérünk, rájövünk, hogy már láttuk. Beülünk egy puccos helyre ebédelni, a rendelés kabaréba illő, mindannyian meg vagyunk zavarodva, aztán a nagyképű pincérsunák hozzánk vágják a kihűlt kajákat, az újonnan jövő olaszoknak étlapokat osztogatnak, majd, mikor azok rendelnének, közlik, hogy bezárt a konyha.

Febr. 9. Nha Trang

Családi sétakocsikázás keretében kijutunk az állomásra, ahol felszállunk a Nha Trangba tartó vonatra. Döbbenten tapasztaljuk, hogy hatszemélyes hálókocsiba szólnak az ülő helyjegyeink. Az egész napos utat a folyosón töltjük, ásványvizes dobozokon ülve, szétisszuk magunkat belőlük, a maradékot meg a táskáinkba gyömöszöljük. Székhelyünk a szemetes és a wc között van, aminek az ajtaját képtelenek kezelni az ostoba vietnámiak. Énekelve múlatjuk az időt, repertoárunk széles, Csinibabától Tankcsapdáig terjed, az utazóközönség tanácstalanul hallgatja produkciónkat.

Nha Trangban nincs szoba számunkra, késő este – túlzás nélkül – végigjárjuk a nem kis város összes szállodáját (nem egy húszemeletes), de mind tele van, itt tölti a hülye TET szabadságát az összes hülye vietnámi. Két helyen is az orrunk előtt veszik ki az utolsó szobát seggarcú pasasok, bűnronda ázsiai kurvák, európai pasik oldalán a képünkbe röhögnek.

Nincs más hátra, visszamegyünk a bázisra, egy hotelbe, ahol megengedték, hogy otthagyjuk a csomagjainkat, amíg szállást keresünk. Az előtérben már megágyaztak nekünk, az éjszakai recepciós bácsi átadja a matracát és a párnáit, ő maga a lócán alszik, ad törölközőt, lezuhanyozhatunk, kikapcsolja a tévét, mindent megtesz a kényelmünkért. Lassan hajnali egy óra, egy szálloda előterében alszom a hálózsákomban, a földön, mellettem óriási világító akvárium csobog.

Febr. 10.

Hatkor fel kell kelnünk, útban vagyunk, még mindig cipeljük a lopott ásványvizeket, még mindig nincs sehol szállás. A panok nem bírják a stresszt, kishíján sírógörcsöt kapnak, ha megbízzuk őket valami egyszerű feladattal (hívjon fel egy szállodát, kérdezze meg, van-e szabad szoba). Veszünk buszjegyet holnapra, ma estére pedig nagynehezen szobához jutunk, ráadásul a néni becsapja magát (még így is a legdrágább szállásunk az egész út alatt: 20 dollár, pedig a fürdőszoba ajtó celluxszal van összeragasztva).

Különválunk, és hosszú, kanyargós út után eljutok a Long Song Pagodába, ahol két nagy Buddhát is találok, az egyik fekszik, a másik ül. A tengerparton találkozom Varezzel, hihetetlenül nagyok, félelmetesek a hullámok, nem merünk úszni benne, épp csak egy kis mártózásra merészkedünk be. Indiait eszünk, kis pihi, séta, net, balzsamos a lég.

Febr. 11. Mui Ne

Busszal Mui Ne-ba, ahol végre igazi nyár van újra, kánikula, napsütés. A szállásárak jócskán megugrottak, kicsit így is alkuszunk és nagyon elit helyen lakunk, hatalmas zuhanykabin elhúzható ajtóval, napozóterasz, nyugágyak és medence a tengerparton.

Este egy finom ital mellett unplag gitárkoncert a Pogo Bárban, a tengerparton, nagyon jó, de a végére elissza az eszét a hangmérnök, és énekel boldog-boldogtalan, lelépünk.

Febr. 12.

Egész nap a parton, döglés a nyugágyakban, lebegés a hullámokon, medence, parti séták, a só kiül a bőrömre, szeretem. Ebéd téma kritikán aluli, a pincérek olyan fejekkel járkálnak lassított felvételben, mint akik nem biztosak a dolgukban, és nem is azok, rendelnék, de oda se figyel, rám se néz, nézelődik ki az útra, esély sincs rá, hogy megjegyezze. Unom már ezt a mentalitást, nem értik a saját étlapjukat, nem értenek semmit. Este megint Pogo Bár, mindenki olyan furcsa.

Febr. 13.

Délelőtt hassüttetés a nappal, meg a szokásos tengerparti programok. Délután nyitott dzsipbe szállunk, első állomásunk a Red Stream, gyönyörű, vörös színű kanyonban sétálunk, talpunk alatt patak csordogál, két oldalt sziklák és a vörös por.

Ezután néhány percre megállunk a Fishing Villageban, kibírhatatlan a bűz, egy híres halszósz üzem van errefelé, annak a szaga terjeng mindenhol. White Dunes: Nem hiszünk a szemünknek, fehér homoksivatag, gyönyörűen fodrozódik, talpunk belesüpped a finom, meleg porba, lerohanás a homokhegy oldalán, elesés, fantasztikus érzés, nehéz a visszaút fölfelé. A homok az összes testnyílásomat ellepi, zsebeimből borítom ki, a szél ordítva süvít, csipkedi a lábam, fáj, ahogy nekifújja a homokot.

A Red Dunes már kevésbé szép, de a homok ott is finom és puha. Vacsorára finom tonhal, de amíg várunk rá, egy jókora patkány sétálgat mellettünk.

Febr. 14.

Élvezem az életünket, kelek, amikor kelek, reggelit kapok, tengerben csobbanok, egész nap előttem a végtelen horizont, nem mondom, hogy sehol máshol ilyen szépet nem láttam, de ennyire szélesvásznú változatban még biztosan nem.

Febr. 15. Ho Chi Minh City (Saigon)

Busszal Saigonba, délután érkezünk, egy fodrászüzlet fölött veszünk ki szobát, át kell mennünk a szalonon, mikor haza jövünk, vicces. A mecset melletti indiai menzán eszünk (többek között fahéjas rizs), aztán bóklászunk a piacon.

Hihetetlen, hogy Saigonban vagyunk, hogy eljutottunk idáig. Ez a város európai, civilizáltabb, mint Hanoi, lehet közlekedni a járdán, nem az utcán bassza a rezet mindenki. Azért egyesek itt is motorral járnak cipőt vásárolni, értsd: az üzletbe is motorral megy be.

Akármilyen olcsó és vicces is itt, holnap valószínűleg új szállás után nézünk, mert itt csak somethimes van víznyomás, ami szerintem sohát jelent.

Febr. 16.

Hotelbe költözünk. Megnézzük a Reunification Palace-t, nagyon bejön. Minden gátlás lehull rólunk, átmászunk szalagkorlátokon, mikrofonba énekelünk, vígan vagyunk. Még felkeresünk egy-két látványosságot, kimegyünk a Saigon folyó partjára, mindent megteszünk az indiaiért. Még egy ilyen világvárosban is akadnak, akik fényes nappal pizsamában intézik az ügyeiket.

Febr. 17.

Szokásos tortúra a jó pékségért, nem találjuk, feladjuk az elveinket, eszünk valami szart, utána rögtön meg lesz. Hindu templom, messzire eső pagoda, jó hangulat, szép színek. Magyar fiúkkal találkozunk, délután pihi, este kávéház.

Holnaptól szervezett túrák, előre félünk.

Febr. 18.

Nagyon aranyos, sok információt közlő idegenvezető bácsival megyünk. Nagyon kedves, extra jóindulatú német lány kinyitja az ablakot, baszhatjuk a légkondit, megsülünk.

Cao Dai templom, mise, ötvözik a buddhizmust, a konfucionizmust és a taoizmust, az eredmény színes kavalkád, aranyos emberek, akik nehezen igazodnak sorba, aztán szófogadóan imádkoznak.

Cu Chi Tunnel: itt bujkáltak a vietkongok, durva csapdákat mutatnak, német nő sikítozik, fiatal párocska fényképezkedik előttünk az 50 cm-es alagútban, megrekesztve a mögöttük jövőket, a német lánnyal együtt bepánikolunk, az első adandó alkalommal kimenekülünk.

Közép-európai létemre abnormálisan természetessé vált számomra a pálmafák látványa.

Febr. 19.

Buszra szállunk, korán iszunk a medve bőrére, hogy flottul megy minden. Riherongy, az utazási irodás nő, ül előttünk, folyamat fontoskodik, nem bír a seggén maradni, ennek ellenére senki semmi hasznát nem veszi. Az idegenvezetőnk egy fiatal srác, ő is alkalmatlan mindenre, egyedül a sofőrrel lehet valamit kezdeni, aki meglepően normális.

Hajóra szállunk és szeljük a Mekong Delta vidéket, nagy hajóból kis hajóba, siklunk a csatornákban. Első megállónk egy kókusz cukor „üzem” az Unikornis szigeten, az beleragad a fogunkba, banános-mogyorósat veszünk, a nap folyamán már nem is tudunk leállni róla. Csónakkal tovább, méhész telep, mézkóstolás, a nyakamba kapok egy óriáskígyót, nagyon undorító, meglepően puha a bőre, mint a fonnyadt uborka. A Teknős szigeten megebédelünk, sajnos zenei kíséret mellett.

Délután bedöglik a busz légkondija, de mivel már nem tűz a nap, és az ablakokat is ki lehet nyitni, ez senkit nem zavar Riherongyékon kívül, akik viszont mindenáron meg akarják javíttatni, telefonálgatnak, állunk. Leesik nekik, hogy nem fog menni, elindulunk, valakinek pisilnie kell, gyanús, hogy elvileg negyed órával a szállásra érkezésünk előtt megállunk. Errefelé nincs választásunk, betonra pisilünk, akármilyen gyenge is a sugár, fröccsen össze-vissza. Nagynehezen elindulunk, megyünk három percet, kiszállítanak, hogy gyalog közelítsük meg a kompot, több száz motoros között szlalomozunk fel meg le a hajóról, feltűnik, hogy a busz sehol. Odalent a pan közli, hogy vagy egy órát várunk a buszra, vagy taxival vitetjük magunkat a szállásra a saját költségünkön. A legtöbben az utóbbit választják, mi négy ausztrállal kitartunk, a pan gyűlöl minket, a motoros taxisok meg akarnak lincselni. A pan adja fel előbb, kb. másfél óra elteltével – valamivel este kilenc után – közli, hogy kifizeti a taxinkat (addig végig a telefonnal a fülén alibizik, hogy ne zaklassuk).

Megérkezünk, nagyon büdös a szobánk, később kiderül, azért, mert nem lehet lehúzni a wc-t, jön fel rajta és ömlik ki belőle négyemeletnyi ürülék. Busz még mindig sehol, pan eltűnik, leszarja az egészet, senki nem hisztizik, mind megszoktuk már Ázsiát, a portás hirtelen nem tud angolul (amikor majd buszjegyet veszünk tőle, bezzeg perfekt). Tizenegyig várok, akkor ágyba zuhanok, kb. egy óra múlva dörömböl a pan, hogy megérkeztek a csomagok.

Febr. 20. Rachgia

Korai kelés, elhajózás az úszópiacra, ez is nagyon hangulatos, bár teljesen más, mint a damnoen saduaki, itt minden nagyobb, szélesebb a folyó, nem csónakokon, hanem hajókon folyik a kereskedés, több a portéka. Egy szigeten megnéznénk, hogy készítik a tavaszi tekercset, de a guidenak nincs kedve megmutatni, áthajózunk egy másik piacra.

Leszakadunk a csoportról, nagynehezen megebédelünk és Rachgiát vesszük célba. Át akarnak verni, nem hagyjuk magunkat. Motoros taxival irány a kikötő és egy guest house, érdekes helyen szállásolnak el minket. Megvesszük a holnapi hajójegyeinket, sétálunk a kikötőben, gyönyörű fények, x-aktás hangulat, jó felhők.

Vacsorázunk, mikor rendelésnél rákérdeznénk az árra, a pincérnek meg kell azt kérdeznie az anyukájától. Folytatjuk a sétát a városban, még mindig lenyűgözők a fények, most rózsaszínűek a felhők. Kis epizód az estében, mikor egy kívülről álcázott, ezért kevés ember által látogatott vidámparkba beszabadulunk, csak mi ketten ülünk a sárkány-vasúton, rekedésig sikítunk rajta, majd dolgunkat jól végezve hazasétálunk.

Ebben a városban az átlagnál kisebb a csoszogási hányad, vagyis egy-két ember nem csoszog.

Febr. 21. Phu Quoc Island

12 óra alvás, délelőtt piacolás. Az emberek folyamatosan köszöngetnek, a nők taperolnak, simogatnak, ütögetnek, vagy nekiállnak okoskodni, rángatni, de a legtöbb csak bamba, és nem csak az angolt, de a saját és a metakommunikáció nyelvét sem érti. Intim szféra nem létezik. Fogalmam sincs, miből élnek, nem dolgozik senki, házimunkát sem végeznek, egyfolytában kint lógnak az utcán, kipakolják magukat az út közepére a székeikkel, és körmöt vágnak.

Három órás hajóút után (füldugóval a fülünkben is megőrjít az üvöltő zene) érkezünk Phu Quoc Islandra, találunk egy jó kis helyet, a bungalónk nagyon pöpec, de a személyzet fura, finomat vacsorázunk, ücsörgünk a teraszon.

Febr. 22.

A mai napot újra a gazdagok nyugágyaiban töltjük a tengerparton. Átlátszó a tenger, kristálytiszta, gyönyörű. Aranyos, púzós néni jól megmasszíroz a parton. Besétálunk a citybe, azaz Duon Dongba, a jó öreg vörös homokos úton.

Febr. 23.

Hajókirándulás. Először minibusszal össze-vissza furikáznak minket és a legénységet, aztán felszáll még két ausztrál úr, és a Saigonban megismert magyar srácok. Első állomásunk a nagyon szép Sao Beach, ahol mind együtt élvezzük a kellemes hullámzást. Ezután hajóra szállunk és az Au Thoi szigetekre megyünk. Kétszer megállunk sznorkerezni, nagyon gazdag az élővilág, sznorkerrel nem láttam még ilyen szépet, egyszer pedig horgászni, kifogok egy halat.

A fiúkkal végigisszuk az utat, rumot és dalati bort, és nagyon finom ebédet kapunk. Este négyesben vacsorázunk, sétálunk a parton, ruhátlanul fürdünk a tengerben. Zuhogó, meleg eső.

Febr. 24.

Gyönyörű reggel, harapni lehet a tökéletes hőmérsékletű levegőt. Elit hotelbe vetjük be magunkat, és tökélyre fejlesztjük az ingyenélés művészetét: jogosulatlanul használunk szuper gyors netet, tengerparti árnyékot, nyugágyakat, zuhanyt, masszírozós úszómedencét, furcsa-nagykerekű, irányíthatatlan vízibiciklit és kajakot. A víz tökéletes, az idő tökéletes, a felhők tökéletesek, az élet tökéletes. Nagyon hosszú parti séta, parton heverés, Radiohead, odafent felhők úsznak. Eufória, mikor evezés közben ordítva énekelünk. Night market, kikötőben hajónézés, bundás banán.

Febr. 25.

Folytatjuk, amit tegnap elkezdtünk. A mindennapos, reggelizés körüli mizériába beleőszülök (a kiscsávó lusta elmenni a piacra, ezért öt napja rántottát eszünk, maradék kiflivel, aminek a felét a személyzet megette). Újabb leleplező információhoz jutok a múltból, tanulság: nem bújhatsz el semmi elől, akármilyen messzire is jöttél. A felismerés nem marad következmény nélkül, őrült tempóban felzabálok egy zacskó csokis kekszet. Nagyon barna vagyok.

Febr. 26. Chau Doc

Korán kelünk és sokat várunk a buszra, ami kivisz a kikötőbe. A hajót dobálják a hullámok, szétfagyasztanak minket, a tévében James Bond, a film a dél-kínai tengeren játszódik. Jól jön az emlékeztető az egzotikumra, amiben élek.

Rachgiában motoros taxikkal vagyunk kénytelenek menni a buszpályaudvarra, az első kereszteződésben belénk jön valaki, felborulunk. Persze a sofőr körül se nézett, aztán vérző karral, kezében a motor letört orrával, elnézést kér és agitál, hogy száljak vissza, hiszen nincsen más választásom. A buszos ribanc át akar verni, szólunk a főnöknek, utána már készséges.

Rachgiában kiderül, hogy meg kell változtatnunk az útitervet, csak Phnom Pehnbe tudunk innen eljutni. Vicces, ahogy egy manusz a buszpályaudvaron megjátssza a bizniszment, egy fal túloldalára hív minket, hogy nyugodtan, hatszemközt előadhassa a lehúzós ajánlatát, erre – mint egy színpadi jelenetben – az egész addigi közönségünk, fél tucat ember, a lehető legtermészetesebb módon szintén követ minket, és nagyon figyel.

Kiveszünk egy szobát, megvesszük a holnapi hajójegyeinket, sétálunk a városban, folyóparti korzó, piac, pagoda, és mindenhol olyan finomságokat árulnak, amiket Thaiföldön ettünk. Több donom maradt a kelleténél, butaságokat vásárolok. Megcsináltuk Vietnámot, holnap Kambodzsa.

Febr. 27. Phnom Pehn, Kambodzsa

A mi erkélyünkön van a szálló neon villogó reklámja, hajnalban a város elkezd rádiózni, az utcai hangszórókból dübörög az adás. Harc a sunával a recepción, semmi nem a megbeszéltek szerint megy, semmit nem ért, négy hónapja harcolunk állandóan, fárasztó.

Motorral visznek ki a hajóhoz (ez a sofőr sem néz körül soha), ami egy motoros bárka, kemping székeken csorgunk le a Bassac folyón Kambodzsába. A parton faházikók, a vízen úszóházak, a helybéliek horgásznak, gyerekek integetnek úttörő nyakkendőben. Olyanok vagyunk, mint a pápa, ülünk az első sorban és fogadjuk a köszönéseket, feltartott kézzel integetünk vissza. A folyón kacsákkal, vízibivalyokkal és pancsoló gyerekekkel osztozunk. A határon sokat állunk, meg is ebédelünk közben, utána nagyobb hajóba szállunk, végig alszom az utat, végül este busszal érkezünk meg Phnom Pehnbe.

Guest house, 4 dollár egy szoba, közös fürdőszoba, hideg víz. Rászabadulunk egy Burger Kingre hajazó gyorsétteremre és a Big A nevű szupermarketre, van thaiföldi joghurt, meg egy csomó jó dolog, tuk-tuk, itt is fogantyúja van a víznek, az emberek szépek és kedvesek, jól érzem magam.

Magát ausztrálnak mondó csávó körmét rágva megpróbál minket lehúzni pár dollárral, mert állítólag ellopták a táskáját. Nem adunk, egy magamfajta, az emberiségből kiábrándult lány már nem nyel be mindent, azért rosszul érzem magam tőle. Az ananászos bácsi megpróbál átverni, attól is.

Febr. 28.

Elcseszett nap. Jól alszom, mert nincs ablak. A Királyi Palotába megyünk, sokat, 10.45-re érkezünk, de nem megyünk be, mert 11-től 2-ig ebédszünet. Visszamegyünk 2-re, aztán fél óra alatt lezavarjuk az egészet, annyi a tiltott terület, amúgy szép. Közben betérünk néhány watba, a legtöbb zárva van, ami nyitva van, sajnos ott sem lehet leülni.

Fodrászhoz megyek, nagyon rosszul teszem, este, zuhanyzás közben körömvágó ollóval igazítom hajkoronám romjait. Szerintem ez álfodrászat, meleg fiú, hajában rózsaszín, masnis ráffal készül megigazítani a hajamat. Angolul nem tud, de nem is próbálja megérteni, mit szeretnék, miközben kétségbeesve magyarázom, valami madám narancs gerezdeket dugdos a szájába. Hozzákezdene a művelethez, értetlenül néz, mikor előtte hajmosást követelek, végül beadja a derekát, és hátramegyünk a mosó szekcióba. Az orrom alá dug egy csomó sampont, hogy válasszak, majd visszaküld az üzletbe. Értetlenül nézek rá, de ő bátorítón mosolyog, tanácstalanul visszasomfordálok. Kisvártatva megjelenik, és kishíján a száraz hajamra önti a sampont, erre már határozottan nemet mondok, nagy elnézéskérések közepette végre megmossa a hajam, majd anélkül, hogy megtörölné, megfésülné, elkezdi levágni. Pánikszerűen felordítok, egy kishölgy kiveszi a kezéből az ollót, de vele sem járok sokkal jobban.

Szétjárjuk a lábunkat az EVA-Air irodájáig, bezár, mire odaérünk, 8-tól délután 4-ig van csak nyitva minden, és ebben az időintervallumban van egy három órás ebédszünet. Durván szakad a cérna, a Hotel Intercontinental személyzeti folyosóján fetrengünk egy kanapén, majd garázdálkodunk a wc-ben, hazavánszorgunk, alvásra vágyom, sokra.

Febr. 29.

Tuk-tukkal és Jerryvel a Killing Fieldsre, majd az EVA-ba. Jerry majdnem sírva fakad alkudás közben. Hiába van nyitott repjegyünk, ha nincs hely a gépen, korábban haza kell mennünk, mint terveztük, pont egy hónap múlva. Gyalog a Russian Marketbe és az S1 Múzeumba, nagyon durva. A napot masszázzsal zárjuk, nagyon jó, bár a csaj nem kímél, olykor ordítanék a fájdalomtól. Folyamat szopatnak a riel-dollár váltással.

Márc. 1.

Elgyaloglunk a Wat Phnomba, végre megint egy wat, ahol meg lehet pihenni a hűvösben. Gyönyörű, a mérete pont a megfelelő, nyugalmat áraszt, imádom, a legjobb wat, ahol jártam.

Kimegyünk a Boeung Kak tó partjára, útközben betérünk egy mecsetbe. A tópartot nem igazán lehet megközelíteni, mert körbeépítették faházakkal, nagyon érdekes, nagyon hangulatos. Nem vagyunk éhesek, de all you can eat indiai vendéglőbe botlunk, olcsóért, durvulunk. Nagyon finom, szétesszük magunkat. Közben a tulaj tragikus hirtelenséggel lerészegedik, az asszonynép meg akarja verni, odébbállunk. Ötven fok van, tele a hasunk, egy légkondicionált hotel kanapéján küzdünk a túlélésért.

Tovább a Central Marketbe, az árukészletet minősíti, hogy üres kézzel távozunk. Nagyon durva a hőség, a végemet járom, egyre gyakrabban térünk be valahova az agylágyulást elkerülendő.

Márc. 2. Siem Reap

Kambodzsában minden drága, és az összes turistát kétlábonjáró pénzeszsáknak nézik. Bár a szobánk hat dollár, másfél liter csapvizet két dollárért adnak.

A buszút flott, pisiszünet, mint a laoszi szépidőkben. Két durva flash útközben: A busz ablakából meredten figyelek egy az úttest közepén fekvő halott embert, körülötte hatalmas vértócsa és a belei, az arca fekete, nincs letakarva, mellette rendőr, mosolyogva irányítja a forgalmat.

A tévében a szokásos, de még a vietnáminál is primitívebb karaoke videoklippek, álszent sunákkal és bamba faszikkal a főszerepekben, homlokpuszi minden mennyiségben, dallamvilág kritikán aluli. Leesett állal végignézzük, ahogy derült égből villámcsapásként egy családanyát megerőszakolnak, a napszemüveges erőszaktevő arca premier plánban, a nő belehal az aktusba, és vércsík folyik ki a szájából.

A buszpályaudvaron megint durván ránkpattannak a tuk-tukosok és a motorosok, alig bírunk leszállni a buszról, szívósak. Tuk-tukkal guesthouseba, nagyon szép kis város, sétálunk, piacolunk, kezdem begyűjteni a szuveníreket.

Márc. 3.

Reggelizés közben végigizguljuk, hogy egy ablakmosási procedúra ne torkolljon tragédiába. Két csotrogány biciklivel Angkor felé vesszük az irányt. Odafelé még rámennek az idegeim, visszafelé már megszokom, hogy mindenki megy, amerre lát, mintha ő egyedül lenne az úttesten, többször csikorog a fékem, amikor körbe sem nézve kivág elém egy motoros. Az ázsiaiak a közlekedésben is olyanok, mint a gyerekek, mint akik nem fogják fel, hogy rossz vége is lehet, képtelenek felmérni a távolságokat, a sebességet.

Sajnos az utóbbi időben természetessé vált a teljesen más kultúra, Angkor Watot meglátva, azonban az ilyen, az egzotikumhoz teljesen hozzászokott lánynak is leesik az álla. A távolban kedvesen játszadozó majmokat pillantok meg, nagy naivan elindulunk feléjük, a következő pillanatban az egyik kitépi a kezemből a banánnal teli nejlonzacskót és eliszkol vele, az elgurult ananászt az utolsó pillanatban megmentjük. Jól illusztrálja Varez szolidaritását turistatársai iránt a következő eset: a wat falának árnyékában pihegünk a támadás után, próbáljuk feldolgozni a tényt, hogy majmok ellopták az ebédünket, mikor egy család sétál el előttünk, anyuka kezében nejlonzacskó banánnal. Varez nemhogy figyelmeztetné a gyanútlan, leendő áldozatokat, fényképezőgépét kibiztosítva a nyomukba ered. Ebéd után Angkor Thomot járjuk körbe, kicsit eltévedünk, aztán hazatekerünk. Az itteni night market parasztvakítás.

Egész nap embertelen hőség, megiszok négy liter vizet. Megsüketülünk a kabócáktól.

Márc. 4.

A mai bringát még a tegnapinál is nehezebb hajtani. A mai napból is kihozzuk a maximumot, megcsináljuk a nagy kört, rengeteg romhoz tekerünk el, a végén kénytelenek vagyunk szelektálni, nem fér bele minden a napba. Hihetetlenül jó helyeken járunk, kevesebb a turista is, kivéve ott, ahol a Tomb Raidert forgatták, ölik egymást az emberek egy fényképért.

Az alku nagymestere vagyok. Több mint öt liter víz. Hulla fáradtak vagyunk, visszavonulunk.

Márc. 5.

Reggel tuk-tukot fogadunk, hogy a távol eső templomokat is meg tudjuk nézni. Indulás előtt elsétálnánk reggelizni és joghurtot venni, de a tuk-tukos kihisztizi, hogy ne gyalog menjünk, ugrott a joghurt. Nyilvánvalóvá válik, hogy egész nap az lesz, amit ő akar.

Első állomásunk a Roluos Group, aztán a Banteay Srey, egyik sem bizonyul kihagyhatatlannak a tegnapiak fényében, sebaj, nyugis pihi árnyékban, csendben, csak a madarak csiripelnek, és útközben is jó.

Délután helyi specialitást, Amok Fisht eszünk a piac mellett, finom, aztán hazavánszorgunk a tűző napon. Ágyon fetrengés, szúnyog röptézik körülöttem, ahhoz sincs erőm, hogy lecsapjam, csípjen meg, ahhoz sincs erőm, hogy érdekeljen.

Márc. 6.

Városnéző nap Siem Reapben, elviselhetetlen hőség. Parkban nem lehet pihizni, mert üvöltenek a kabócák, és mert egy fiú az árva gyerekeknek gyűjt, szokásos kihallgatós beszélgetés (Hogy hívnak? Honnan jössz? Mióta vagy itt? Meddig maradsz? Tetszik Kambodzsa? Hova mész innen?), darálja a kérdéseket. Fáradt vagyok attól, hogy Ázsiában mindenki velünk akar beszélgetni.

Center Market, steril téma, turistáknak való, csalódottan továbbállunk, pedig bogarat ennék. Masszázs, kritikán aluli, a csaj látta a tévében, hogy csinálják, és azt próbálja utánozni. A szokott helyen eszünk, kicsit csalódás, de nagyon éhesek vagyunk, így a mérleg pozitív.

Márc. 7. Sihanoukville, Serendipity Beach

Hosszú és fáradtságos az utunk idáig, végig fülsiketítő dudaszó kíséretében. Sokáig úgy tűnik, nem terem itt számunkra babér, majd Ács alakít egy nagyot: tengerparti „szobáink” vannak (fejenként egy), az első éjszaka két dollár, a többi ingyenes, csak itt kell ennünk, nem drágán. Újra a régi nomád körülmények között, retreates szint, csak a szoba kisebb és nem fából van a párna, a moszkitóháló már elmaradhatatlan tartozék. Valójában nem is szoba ez, csak nyolc matrac deszkán, egymástól farostlemezzel elválasztva, egy légtérben.

A hónap aranyköpése: tengerparti övezet guesthouseban párbeszéd a recepcióssal:

Kérdés: Where is the sea?

Válasz: I don’t know.

Egész Kambodzsában a sátán cd-je szól végtelenített változatban (James Blunt: You're Beautiful).

Márc. 8.

Éjjel esik, nappal meleg, napsütés. Döglés tengerparton, nem felhőtlenül pihentető, mert folyton eladnának valamit, vagy lecérnáznák a szőrt a lábunkról. Mindegy. Okos, aranyos kisfiú, Bruce, karkötőt készít nekünk. El sem mozdulunk, a napágyakban ebédelünk.

Délután bemegyünk a városba, a piac csalódás, az ananászt nem hajlandók meghámozni, de találunk thai joghurtot. Hazafelé óriási vihar, lakziba menekülünk előle. Meghúzom magam egy sarokban, nézem a násznépet, meg az esernyők alatt ételekkel rohangászó panokat, és örülök, hogy itt vagyok.

Már csak szemerkél, mikor elindulunk, rendőrtől kérünk útbaigazítást, két út közül kéne választania, nem tud. Sokáig nézi a térképet, miközben ázunk, aztán inkább másikat rajzol helyette és elküld a rossz irányba. Mikor rájövünk és visszafordulunk, óvatosan, bujkálva megyünk el újra mellette, óvjuk a lelkét, nehogy meglássa, hogy a másik utat választottuk. Ismerjük már őket, kiborulna tőle. Ázsia.

Márc. 9.

Nem fogyasztunk eleget, így csak a második, azaz utolsó sorban van helyünk a tengertől számítva.

Márc. 10.

A többiekkel sincsenek megelégedve, alig fekszik valaki az első sorban, hátul meg teltház.

Percenként vagyunk kénytelenek elutasítani valakinek a szolgáltatásait: No, thank you. No, thank you. No, thank you. No, thank you. No, thank you. No, thank you. No, thank you. No, thank you. No, thank you. No, thank you. No, thank you. No, thank you. . No, thank you. No, thank you. No, thank you. No, thank you. No, thank you. No, thank you. No, thank you. No, thank you.

Márc. 11. Koh Kong

Vidáman indulunk útnak annak tudatában, hogy este már a Thai tengerparton fogunk heverészni, jóllakva valami finomsággal a 7/elevenből. A határig az út vígan telik, bár a légkondi nem működik, és háromszor cserélünk buszt. Négy folyó keresztezi utunkat, ebből kettő felett ível át híd. A másodikon csónakkal kelünk át, a harmadikon átsétálunk a félig kész hídon. Mindannyiszor visszük a csomagjainkat is, és új buszra szállunk a túlparton.

A határon döbbenet: nem engednek át. A Lonely Planetben és az összes puccos kambodzsai turisztikai kiadványban leírtakkal ellentétben, a határállomásokon nem lehet thai vízumot vásárolni, csak Phnom Pehnben, egy hét az elintézési ideje. A 26 dolláros buszjegyünk ára elúszott, vissza kell mennünk Koh Kongba. Kicsit vicces jelenet, mikor két kocsi között ingázunk ide-oda, egymás alá alkudnak a sofőrök, a bámészkodók tapsolnak. Megint para érzés, mikor végre beülünk egy menő járgányba, ami ki tudja, hova megy velünk. Mikor a pasi letesz egy guesthousenál, addig nem adja oda a csomagjainkat, amíg a megbeszélt ár dupláját ki nem fizetjük neki.

Itt mindent bathért adnak, nekünk nincs, mondanom sem kell, hogy a thai árakhoz képest drágábban.

Márc. 12. Phnom Pehn

Elhatározom, hogy semmi sem árnyékolhatja be szabad életem utolsó két hetét, még az sem, hogy a világ legforróbb városában kell basznunk a rezet, ahelyett, hogy Koh Changon süttetném a hasam.

Ugyanazokon a folyókon visszaevickélve, négy különböző busszal sikerül megtennünk az alig 300 km-es utat hét óra alatt. A vége felé, mikor megállunk, hogy a sofőr nyers húsra alkudjon egy cigaretta mellett, szakad a cérna.

Megérkezvén, tuk-tukkal egyből a Thai Nagykövetségre megyünk. Mikor elkérjük a formanyomtatványt, közlik, hogy vízumkérelem leadás legközelebb holnap délelőtt. Azért mi lankadatlan Ácsba vetett hittel kitöltjük a lapot és visszamegyünk az ügyintézőhöz. Végül nem kell megvesztegetnünk, a taktikánk könyörgős-mosolygós-tövigbenyalós, bejön, holnap délutánra meglesznek a vízumok.

Megint a Capital Guesthouseban szállunk meg, a szobánk most sokkal nagyobb és van ablaka, sőt erkélye is, pedig ugyanannyiba kerül. Felkerekedünk és buszjegyet veszünk holnaputánra. Nem marad más hátra, mint a szokásos Lucky szupermarket, pontban hatra érkezünk, mikor kezdődik a sütit féláron roham, most nem, áttették fél nyolcra, így is fahéjas csiga.

Márc. 13.

Durva hőség, a szívem is lassabban ver, levegőt alig kapok. Úgy jutunk el a nagykövetségre, hogy áruháztól könyvesboltig szédelgünk, légkondis helyiségekben hűtjük magunkat. Extra jó játékosztályon randalírozunk, aranyos pan nemhogy tűri, adja is alánk a lovat.

Vízumok rendben, holnap Thaiföld.

Márc. 14. Lonely Beach, Koh Chang, Thaiföld

Hajnalban tuk-tukkal megyünk a buszhoz, a sofőr kislánya az ölemben utazik. A buszon a kaller ugyanaz, mint tegnapelőtt. Nem csak mi szedelődzködünk rutinosan a folyók előtt, úgy látszik, nem mi vagyunk az egyetlenek, akiknek sikerül harmadszor is megtenniük ezt az utat. Azt is rutinosan kéne viselnünk, hogy hegymenetben kikapcsol a légkondi (szinte egyfolytában hegynek felfelé megyünk), ám ez az egyre erősödő húgyszagban kivételesen nehéz feladatnak bizonyul. Harmadszor is lelkesen integetek a hídon álldogáló kisgyerekeknek, már arcról ismerem valamennyit.

Átjutunk a határon. A thaiok megint kezdik a busz- és hajójegyek össze-vissza cserélgetését, aztán eltévesztik a kikötőt, és mindenhol rengeteget kell várnunk. A kikötőben figyelem a gyümölcsárus néni profizmusát, jó nézni, irigylem a munkáját.

Sötétben érkezünk, pickuppal megyünk a Lonely Beachre, a franciákat  baromi jó resortnál tesszük ki, megint rájövök, hogy gazdag akarok lenni. Nagyon sokáig nem találunk aránylag olcsó szállást, a szigeten csak a doublebed fogalmát ismerik. Erőnk végén valaki kiad egy bungalót (nem vagyunk benne biztosak, hogy a tulaj az, irtó furán viselkedik), aztán sokáig nincs meg a kulcs, álldogál, mutogatja, hogy a lakat anélkül is működik, abszurd, a tenger itt hullámzik pár méterre tőlünk. Ezen a szigeten mindenki durván be van tépve.

Minden olyan, mint a retreaten, az ágy kőkemény, néhány deszka csak, köztük nagyobb repedések, mint a lécek maguk, közöttük lelátni a cölöpökön álló kalyiba alatti kövekre, itt is kőtálból mosakszunk, kis tálkával, ezúttal szarong nélkül.

A száraz évszak hazugság, ezen a tengerparton minden este esik.

Márc. 15.

Éjjel alig alszom, akárhányszor Varez mocorog, úgy érzem, agyrázkódást kapok, úgy inog az egész tákolmány. Nálunk a part sziklás, így egy pazar panorámájú és ízű reggeli után arrébb sétálunk, vagyis fel-le másszuk a hegyeket a hőségben, közben strandolunk. Végre 7/eleven, a választék bőséges, viszont a legutóbbi vásárlásunk óta két bathtal felemelték az árakat.

Délután csak kikötünk a franciák resortjának nyugágyaiban, megkísérlünk átsétálni egy kis szigetre, de aztán feladjuk. Mivel az ágy kibírhatatlanul kényelmetlen, holnap elhagyjuk a szigetet.

Márc. 16. Koh Samet, Ao Phutsa

Komppal, nagy busszal, kis busszal, majd hajóval érkezünk Koh Sametre, pickuppal, majd gyalog Ao Phutsara. A sziget nemzeti park, 200 bath a belépti díj, a bungaló utunk legdrágább szállása: 900 bath, igaz van saját fürdőszobánk, de penetráns, meleg víz még ennyiért sem jár hozzá.

Kis csobbanás, nagy séta, este kiülünk a partra, a bambusz asztal a homokban áll, pont, mint Shirley Valentineé.  A palacsintás bácsi eltűnt és a parton hagyta az összes felszerelését, megdézsmáljuk a kesudió készletet. A gekkók a szobánkban beszélgetnek.

Márc. 17.

Tengerparti döglés, beúszások egy lebegő stégre, ringat a víz, csobbanások, banana in coconut milk. Este a cityben intézkedünk, a fürdőszobában hatalmas pók fogad. A stratégiánk csapnivaló: Varez leönti öregember balzsammal, ettől belassul, és én agyonütöm. A pók persze az első dózistól visszavonul a résbe, most retteghetünk.

Márc. 18.

Hajókirándulás, snorkerezés, horgászás, a zsákmányt megebédeljük, gyönyörű vidék. A sziget a buzik és a selyemfiúk paradicsoma, elképesztő mennyiségben rajzanak errefelé. Külföldi kevés, sok a thai, a hajón is csak thaiok vannak rajtunk kívül. A búcsúzó nap fényében üvöltve-énekelve ugrálások az úszó stégről kifulladásig, twist and shout.

Márc. 19. Pattaya, Jomtien Beach

Rohamtempóban hagyjuk el a szigetet, még fel sem ocsúdunk, bundásbanán feltankolása nélkül, csomagokkal a vállunkon újfent négy hajón át ugrálunk el a miénkig, a kapitány kíméletlen sürgetése közepette, a távolságok nem kicsik. A szárazföldön minibuszra szállunk, azzal jövünk Pattayára, kedves mamától veszünk ki szobát, ő azon kevesek közé tartozik a városban, akik tisztában vannak szexuális identitásukkal. Azt hittem, én már nem lepődöm meg semmin, de ami a transzvesztiták arányát illeti az itteni populációban, elképesztően magas.

Már az is eddig elképzelhetetlen luxusként ér, hogy van mosdókagyló, ám amikor reflexszerűen terpeszben állok elé kezet mosni, megdöbbent a rég nem tapasztalt következmény: nem csorog a lábamra a víz, elvezetik. Sanghtóval megyünk be Dél-Pattayába vásárolni, elenyésző sikerrel. Internet, utolsó képfeltöltések. Halálos kimerültséggel zuhanunk a guruló ágyakra.

Az este végül őrült hajszába és véres öldöklésbe torkollik, miután kiugrik egy majd öklömnyi csótány a takarómból, Varez a nap hőse.

Márc. 20.

Sokáig alszunk, a tenger sajnos elég koszos, így inkább egy elit resort úszómedencéjét választjuk. Az, hogy magyarok vagyunk, a többi külföldi szemében olyan, mintha ufók lennénk. Thaiból és külföldiből is a legalja jár ide, a thaiok cigiznek és kövérek, amit eddig máshol nem tapasztaltunk. Rengeteg az ukrán. Úgy érzem magam, mint egy Almodovar filmben. Este próbálunk túrát szervezni magunknak, fura fazon taxisnak adja ki magát, nagyon elfáradunk.

A házinéni négy éves lány unokája flörtöl a férfi vendégekkel, minket meg gyűlöl, Varezt megkarmolja.

Márc. 21.

Egész délelőtt az ágyban fetrengünk, tévézünk, meg sem bírok mozdulni, annyira gyenge vagyok. Napok óta szarul alszom, a hazamenetelen kattog az agyam, hasmenésem van (még a kambók mérgeztek meg), és akkora a hőség, hogy levegőt is alig kapok. Kicsináltuk magunkat, öt hónapja nincs megállás.

Délután a főhadiszállás megint a Silver Sand Villa úszómedencéje melletti árnyék. Életemben nem jártam ilyen városban, és elképzelni sem tudtam eddig hasonlót. Mintha nem is Thaiföldön lennénk, a thaiok parasztok, a külföldiek vagy nyilvánvalóan pedofilek, vagy szimplán degeneráltak és bűnrondák. Napok óta nem láttam normális embert. A gyógyszertárba belépve, azt hiszem, járvány van, annyian tolonganak bent, de nem, mindenki szexuális ajzószereket és segédeszközöket vásárol.

Hazafelé találkozunk az áltaxissal, nagyon kínos, főleg mikor magyarul megtanácskozzuk, hogy mit hazudjunk neki. Megszégyenülten visszavonulunk. A transzvesztiták az erkély alatt gyűlnek.

Márc. 22.

A mai napot a Nong Noach Tropical Botanical Gardenben töltjük, mama öccse furikáz minket oda-vissza. Megnézzük a Thai Kultúra Showt. A thai kultúra nem valami kifinomult. Az elefánt show borzasztó, de ez kell a népnek.

A komplexum a valóságban nem olyan nagy, de nagyon szép. A hőséget megint nehezen viseljük, én belesétálok minden szökőkútba. Már megint mindenki minket fotóz.

Márc. 23.

Reggel ágyban fetrengés, fashion tv nézés, modellek fikázása. Aztán Silver Sand, perverzek fikázása, és őrült felháborodás, amiért az egyik elfoglalta a helyünket. A hőség akkora, hogy csak a vízben lehet elviselni, délután már ott sem, visszavonulunk a szobába és nyomatjuk a légkondit. A tévében Budapesten játszódó film.

Zúdítom a hideg vizet a fejemre, mégis forr az agyvizem, folyamatosan izzadok. Délután épp csak kajáért ugrunk le a 7/elevenbe. Amikor azt hiszed, hogy téged már nem érhet meglepetés, meglátsz a boltban egy gyárilag csomagolt szelet vajas kenyeret, ami már önmagában annyira abszurd, hogy kénytelen vagy megvenni, kinyitod, beleharapsz és szembesülsz a kristálycukorral a tetején. A tévében hamisított Hamupipőke.

Márc. 24. Bangkok

Nélkülünk folytatódik tovább a perverzek parádéja, kora reggel elhagyjuk a várost, irány Bangkok, ismerős vidék, ismerős dolgok. Most a Khao San Road másik végéhez közel veszünk ki szobát. Varez tetováltat, szétvásároljuk magunkat, és még sok van hátra. Találkozunk a maláj csávóval a retreatről.

Márc. 25.

Kikapcsolódni és feltöltődni jöttem Ázsiába, lenulláztam magam. Kifacsartam a szervezetemet a folytonos végletekkel: hőség-fagy, szorulás-fosás, éhség-zabálás, csodálom, hogy ilyen jól viseli. Hihetetlen mennyi minden volt, olyan messze az eleje, a közepe is, ez az ötvenedik ágy, amiben alszom, az utolsó.

Ma feszített tempójú szuvenír vásárlás, plázából plázába ámokfutunk, az egyik kifutóján levizsgázik a fashion tv-ből tanult manöken járás. Este a Khao Sanon feltesszük az i-re a pontot. Kétségbeesett felismerés az egész napos shoppingolás után: Ezek kitémáztak. Erőt kell gyűjtenünk!!!

Márc. 26. Repülőn

Utolsó masszázs: hát, váll, nyak, nagyon jól esik a rugós ágy után, amiben elvileg két napja alszom, gyakorlatilag nem. Utolsó joghurt, utolsó padthai, felsorolhatatlanul sok utolsó.

A reptérre korán kimegyünk, a gép csak hajnali háromkor indul, nagyon fáradtak vagyunk, lefülelünk egy kábítószercsempészt, aki az álhasába rejtette az árut, és azt igazgatja, feszül rajta az ing, arra se volt esze, hogy nagyobb méretet vegyen.

Véget ért a nagy dél-kelet-ázsiai piactúra. Nagyon jó volt.

Az olvasók 48 hozzászólást írtak.

 1. Cím nélkül
anita, Nem regisztrált

klassz, mi az a tuk-tuk?

 Posted 2008-07-10 22:09:14

 2. Re:
Guest User, Nem regisztrált

klassz, mi az a tuk-tuk?

— anita

a tuk-tuk egy motorhoz erősített taxiszerűség, nagyon vicces utazni vele

 Posted 2008-07-11 18:46:19

 3. Cím nélkül
erniefromh, Nem regisztrált

Még csak félig olvastam a leírásodat, de így is fantasztikus. Vannak esetleg fotóid amit meg lehetne tekinteni az utazással kapcsolatosan?

 Posted 2008-07-15 06:23:07

 4. Re:
Guest User, Nem regisztrált

Még csak félig olvastam a leírásodat, de így is fantasztikus. Vannak esetleg fotóid amit meg lehetne tekinteni az utazással kapcsolatosan?

— erniefromh

www.flickr.com/photos/phoinasia/

 Posted 2008-07-15 09:09:47

 5. ...
Lesbiche, Nem regisztrált

Nice site you have!

 Posted 2009-01-26 12:09:59

 6. ...
berlin, Nem regisztrált

Gut!

 Posted 2009-03-02 14:37:47

Kérlek hozzászólásodban szorítkozz a lényegre, és ne térj el a témától
Név :
Cím :
E-mail :
Weboldal :
	Text ColorAquaBlackBlueFuchsiaGrayGreenLimeMaroonNavyOlivePurpleRedSilverTealWhiteYellow
Hozzászólás(ok) :